töltöttem az elmúlt 3 hetet, ez is közre játszott abban, hogy nem voltam... Tudnék mesélni jót is és rosszat is, de mivel ma jöttem haza, még kérek egy kis időt...

Nem vagyok százas!!!!

Sok minden történt, mióta elmentem, de most újra itt és írok gőzerővel. Vannak az ismerőseim közül jónéhányan, akik tudom, hogy olvassák a blogom. Hülye voltam, hogy megadtam nekik a címét, az ismeretlenség homályában kellett volna tartani, de már megtörtént. Sokakat közülük a következő bejegyzéseimmel meg fogok bántani - hozzáteszem akaratlanul - de ez az én blogom, az én életem, az én szempontjaim.

A kutya sztorihoz nem tudok sokat hozzátenni. A hatalmi harcok lezajlottak, hogy melyik lett a falkavezér, csak ők maguk tudják, mi nem tudtunk rájönni...

A magánéletem: na az már érdekesebb, ismét romokban hever, úgy döntöttem a társkeresést végleg befejezem. Az a kapcsolatom, amiről legutóbb írtam véget ért. Jó szokásomhoz híven én vetettem neki véget. Akkoriban még tudtam, hogy miért, ma már nem, azt hiszem hülye voltam, de erre is utólag kellett rájönnöm. Sajnos nem tartott sokáig és bár tudom, érzem, hogy egy szavamba kerülne és folytathatnánk, valahogy mégsem akarom. Hiányzik! De igazából már nem is tudom, hogy mi. Ő vagy az érzés, hogy valakihez tartozom, vagy a szeretkezések. Húh, az nagyon jó volt... Életemben a legjobb... Összhang az első pertől... De olyan jó lett volna, ha egy kicsit vagányabb, talpraesettebb. Nem tudom miért, de mindig egy szárnyaszegett kis veréb jut róla az eszembe... Nagyon nehezen viseltem a "majomszeretetét". Rengeteget beszéltünk telefonon, márcsak a távolság miatt is, és úgy éreztem, hogy egy idő után már nem tudunk egymásnak újat mondani. Teherré vált a gondoskodása, a szerelme, az aggódása és a bizakodása. Most bármit megadnék ezért...

Miután véget ért a kapcsolatunk, regisztráltam egy másik társkereső oldalon. Nem akartam megbántani, így azt mondtam neki, hogy nincs senkim. Amíg együtt voltunk nem is volt, de amint átmentem a másik oldalra, nem telt bele egy hét, és máris megismerkedtem valakivel... Nem volt a férfi sem szép, sem gazdag, sőt még öreg is volt hozzám a maga 51 évével, de okos volt és bár nem akartam, az eszével elvarázsolt... Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy egy nálam ennyivel idősebb férfival létesítsek bármilyen kapcsolatot, de képtelen voltam ellenállni. Pláne amikor a hangját először meghallottam a telefonban... Úgy éreztem újra szerelmes vagyok...

De nagyon sokáig csak a hangja maradt és a beszélgetések. Többször felvetődött, hogy találkozzunk, de valamilyen kifogás mindig előkerült. Hol ez, hol az, hol a munka, hol mit tudom én... Míg végül azt mondtam, ha nem láthatom teljes valójában, nem állok vele többet szóba. Rögtön megoldotta... Egy hétvégét töltöttünk együtt. Egy kellemes vacsora, egy éjszaka... Aztán ismét kifogások, mindig a munka, a munka és a munka. Mindezt úgy, hogy napjában többször, beszéltünk telefonon. Minél több volt a kifogás, valahogy a varázs is annál inkább elmúlt. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ment... Volt több olyan apró momentum, ami a tiszavirág-életű kapcsolatunkra máris árnyékot vetett, mégsem akartam elveszíteni. Aztán persze itt is betelt a pohár... Úgy éreztem nem szeret eléggé, a tizedét sem kapom meg annak a törődésnek, amit - talán joggal - elvárhatnék. Bármi vetett árnyékot az életére, mindenért úgy éreztem engem hibáztat és mindig azzal takarózott, hogy ő nem keres kapcsolatot. (Azt hiszem valóban nem is keresett elég volt az az egy éjszaka, ami még csak jólsikerültnek sem mondható) Szó szót követett, a beszélgetéseink során egyre többször a kákán is csomót kerestünk. Ő is, én is, míg végül odáig fajult a dolog, hogy kiszálltam innen is. Éreztem, hogy ő is ezt szeretné, mégis az első beszélgetésünk után megalázkodtam... Amit még soha nem tettem idáig. Szerettem volna visszacsinálni a dolgot, újrakezdeni úgy, ahogy megismerkedésünk hajnalán... Épp ma jöttem rá, hogy azt hiszem végig az orromnál fogva vezetett... A részéről nem volt ez soha szerelem, bár a nagy szavak előkerültek természetesen, én pedig csak ahhoz ragaszkodtam, hogy tartozhassak valakihez. Mindegy ki az... Egy biztos, a szavakat ügyesen forgatta, és ügyesen mondatott ki másokkal olyan dolgokat, amihez ő gyáva lett volna... Már egészen kezdek beletörődni, hogy minden férfi az...

Többek között ez volt az utolsó csepp a párkeresési mizériámban. A másik az egészségi állapotom. Lassan túljutok a kemoterápián, már csak három van belőle... Milyen vicces, épp a napokban számoltam, hogy eddig összesen kb. 110 infúziót kaptam és ha minden jól megy, mégegyszer ennyit fogok kapni. A legutóbbi kezeléssorozat hatására a hónalji és a hasi nyirokcsomókból eltűntek a daganatok, a csontjaim állapota sem romlott. Viszont a májammal továbbra is komoly gondok vannak. Az a kibaszott daganat csak nő és nő. Mintha egyenesen jól érezné magát a kemoterápiában lubickolva... Mivel lassacskán jönnek elő az ezzel járó fizikai tünetek is (haspuffadás, hányás, székletproblémák és gyötrelmes fájdalmak) gyors megoldást kell rá találni. A doktornőmmel egyeztettem és a legmodernebb lehetőségek ellenére mégiscsak úgy döntöttünk, hogy műtét. Még nem tudok időpontot, nem tudok semmit, csak azt, hogy muszáj ütnünk a vasat, mert gáz lesz...

Még egy újabb változás: 3 hete dolgozom, de erről legközelebb...

Köszönöm a rendszeres olvasóim türelmét, mostmár leszek ismét...

 

egyre nagyobb az olvasottságom. Lehet, hogy ezt is a csúcson kéne abbahagyni? Nem lesz ilyen szerencsétek, jövök vissza idővel...

és soká fogok. Elnézést kérek mindenkitől, de most nem megy. Még nem... Hamarosan írok és talán happy endről számolok be.

Nagy fába vágom a fejszém a mai nappal. Úgy döntöttem, lerakom a cigit. Hetek, sőt évek óta készülök rá, de nem húzhatom tovább. Volt már eddig több próbálkozásom, 3-4 napnál tovább sosem bírtam.

15 éves korom óta intenzíven dohányzom, nem keveset, és nem gyenge cigarettákkal. Mondhatom, hogy el sem tudom képzelni már az életem nélküle, más napokon ilyen tájban már 5-6 szálat biztos elszívtam. Régen játszom már a gondolattal, hogy le kéne tenni, de egyszerűbb volt kijelenteni, hogy akaratgyenge, szar alak vagyok, mint próbálkozni. Most eljött az idő. Nem puszta hóbort ez remélem, és tudom, hogy nem most kellett volna meglépni, hanem már évekkel ezelőtt. De talán sohasem késő.

Pénteken vettem magamnak tapaszt, és ma reggel felragasztottam, de máris úgy tűnik, tapasz ide vagy oda, baromira hiányzik. A kávénak nincs íze, és itt a gépnél ülni sem olyan, mint máskor. De egyelőre fegyelmezem magam és bízom benne, ha írok róla, az valamelyest pótolni fogja a hiányát. A környezetemben összesen egy embernek mondtam meg, még a közvetlen, velem élő családtagjaim sem tudják mire készülök. Talán így könnyebb lesz. De mivel nem mondtam el senkinek, itt elmondom hát mindenkinek...

Drukkoljatok nekem, hogy sikerüljön, nagyon fontos lenne...

Miután a kutyus hozzánk került, piszkos volt, és iszonyú büdös. Én még nem mertem volna bevágni a kádba egy fürdetésre, ezért kutyakozmetikus mellett döntöttünk. Egyik délután kellett odavinni és mire kihoztam rá sem ismertem.... Annyira szép lett. Gondoltam megjutalmazom egy kis csemegével és a kozmetika melletti táposhoz bementünk. Féltem, mert nagy zabás, de kutyát én még ilyen intelligensen viselkedni nem láttam. Az eladó néninek be is lopta magát a szívébek, a kinyitott tápokhoz nem nyúlt, kulturkutyaként viselkedett. Annyira jó érzés, hogy végre van egy olyan ebem, aki nem akar a többi kutyának nekimenni, akivel lehet normálisan pórázon sétálni, szépen utazik a kocsiban.

Ezen felbuzdulva mindjárt elmentünk közösen a Freshnapfba is és vettem neki csodás kutyafekhelyet. Az éjszakákat ha hideg van a házban tölti, kell, hogy neki is legyen szép ágyikója. Most lehet mondani, hogy hülye vagyok, de vállalom. Máris nagyon a szívemhez nőtt, szeretem őt... Póráz nélkül még ugyan nem merem sétáltatni, de gyorsan tanul, szerintem kis idő múlva erre is sort keríthetnünk.

Az előző bejegyzésemhez csak annyit, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy lépjek. Nem állok a saját utamba és újra boldog leszek... Ma jött el annak a napja, hogy felejsek. Valakik bekerültek a szívemben egy kis fiókba és lelakatoltam... Nem akarom többet kinyitni őket... De nem erről akarok most írni...

Az előző kutyásnak ugye ott lett vége, hogy Döni halálával új fejezet indul. Ez pedig a következő: Lora, a másik kutyánk nagyon "megkattant", hogy egyedül maradt. Gazdaságossági szempontok alapján családilag úgy döntöttünk, hogy nem lesz még egy kutyánk, hisz két nagytestű ebet nem könnyű etetni. Többet engedtük be a házba és hagytuk egy kicsit elkanászodni. De azért a gondolat ott motoszkált mindannyiunkban, hogy csak kéne neki egy társ. Más szóba sem jöhetett újra, mint menhelyes kutya. Nálam ez már-már elvi kérdéssé válik. Annyi szerencsétlen sorsú eb vár ott gazdára, ilyen esetben azt tartom a legjobb megoldásnak, ha onnan választ az ember. Eleinte csak egyre nagyobb intenzitással nézegettük a neten a menhelyen lévő jószágok képeit, míg nem szerelembe estem. (A történethez még az hozzátartozik, hogy Lorának elég rossz természete van, kicsit összeférhetetlen falkavezér típus, így nem mindegy, milyen habitusú társ kerül mellé...) A kutyus neve mellett volt egy telefonszám, hogy itt lehet érdeklődni róla. Hát felhívtam és - nevezzük nevén - Szitáról lebeszéltek. Megkérdeztem, akkor melyik kutyát ajánlanák? Na itt jött el a család veszte... A kedves hölgy, akivel beszéltem azt mondta: "Van egy nagyon jó természetű kan kutyánk, Malakónak hívják. Őt bátran merem ajánlani." Ő volt a kettes számú "áldozatunk." Megegyeztünk, hogy még azon a héten szombaton elmegyünk a menhelyre és megnézzük a kutyust.

Itt szeretnék egy kicsit kitérni a MINIMENHELYRE és kampányolni értük! Az ott dolozó ÖNKÉNTESEK munkáját néha már erőn felülinek, de nagyon hasznosnak érzem. Ha nem lennék ilyen állapotban, biztos beállnék közéjük. Minden követ megmozgatnak azért, hogy az odavetődő szerencsétlen sorsú állatok minél jobb körülmények között legyenek. Voltam már nem egy és nem kettő menhelyen, de messze a legkulturáltabb az összes közül. A kutyusokat oltva, ivartalanítva, némelyiket chipezve és jó állapotban adják ki.

Rákövetkező hétfőn - kb. 2 héttel ezelőtt - a jövevényt házhoz szállították. Nagyon féltem tőle, hogy a két kutya hogy fog egymásra reagálni, de nem volt különösebb probléma. Helyesek, aranyosak azóta is. Legnagyobb megdöbbenésemre Malakó átvette a falkavezéri címet, és összeszoktak. Voltak kisebb összezörrenések köztük, de nagyon jól megvannak azóta is.

Ha esetleg kíváncsiak lennétek további képekre, megnézhetitek itt:http://pet.site.hu/topic-2100.html

Ő itt Malakó, még a menhelyen:

 

mindig ezt szoktam mondani... De azt hiszem ez nem igaz bizonyos értelemben! Van valaki az életemben, akivel nagyon régen "ismerjük" egymást. A neten ismerkedtünk meg majd egy éve és azóta mondhatni, hogy napi kapcsolatban vagyunk. Tudjuk egymás előéletét, rigolyáit, jó és rossz tulajdonságait. Végigasszisztáltuk a másik összes kapcsolatát, ha barátra volt szükségünk, a másik mindig ott volt, bár sosem találkoztunk. Ő az ország egyik végén lakik, én a másikon... Így tengettük a napjainkat egész a múlt hét végéig, amikor is sort kerítettünk a nagy találkozásra.

Szombat délután mentem hozzá, boldog voltam, hogy végre láthatom. Nagyon jól éreztük magunkat, és estefelé már mindketten éreztük, hogy talán tovább kéne gördíteni ezt a szálat. Lépni kéne, és a kapcsolatunkat más irányba terelni. Féltünk mindketten mi lesz a vége, minden mozdulatunk két tizenévesére emlékeztetett, akinek még sosem volt dolga a másik nem képviselőjével, de megtörtént aminek meg kell és csodálatos volt. A vasárnapi nap már ennek szellemében telt, kéz a kézben sétáltunk mint két szerelmes, beszélgettünk és bátran ki merem jelenteni, hogy életem egyik legboldogabb 24 óráját töltöttem vele. Ennek sem bántam meg egyetlen percét sem, most mégis fővök a levemben. Úgy érzem, ő nagyon szerelmes, túlzottan is. Rám zúdította hirtelen az érzelmeit, napjában többször keres telefonon és mindig elmondja, hogy mennyire hiányzom neki és ő milyen boldog. Talán ugyanazokat az érzéseket éli meg, amit én annak idején a nagy Ő-vel, de én képtelen vagyok viszonozni ezt olyan mértékben, ahogy ő megérdemelné.

Azt hiszem mégiscsak igaza volt a férjemnek, amikor azt mondta, hogy hülye vagyok, mert mindenkit elmarok magam mellől. Semmire sem vágynék jobban, mint szeretetre, szerelemre, amikor pedig itt a lehetőség nem tudok mit kezdeni vele. 

Az egészségi állapotom sem a legfényesebb. A múlt héten tudtam meg, hogy az eddigi kezelések mit sem értek, sőt a CT vizsgálat kimutatta, hogy a májamon a daganat a kemoterápia ellenére majd a duplájára nőtt. Nem tudom mi lehetne a megoldás a helyzetemre, most megint kilátástalannak tűnik minden.

Aki pedig a kutya-sztori folytatását várja... Ott is vannak események, örömteli pillanatok, de arra még várni kell...

Most egy kicsit szeretnék mással foglalkozni nem a szerelemmel és a betegségemmel, hisz azért vannak más dolgok is az életemben. (Bármilyen hihetetlen az előzőekből ítélve...)

Amikor a férjemmel összeköltöztünk, volt egy ún. fizető parkolónk, amit üzemeltettünk. Ekkor jött az a hirtelen ötlet, hogy kéne oda egy kutya. Nem őrködni, csak azért, hogy legyen az ott dolgozónak egy kis társasága, és jelezzen ha jön valaki mondjuk a kerítésen át. Volt egy ismerősünk akkoriban, aki kutyakiképző volt, és ő tette bele a bogarat a fülünkbe, hogy ne kölyökkutyázzunk, mint más normális ember, hanem menjünk menhelyre és hozzunk onnan egy szerencsétlen sorsú ebet. Így tettünk. 1998. január 17-én a kutyakiképző ismerősünk motorra pattant, a férjem, anyukám és én pedig beültünk az autóba és irány az Illatos út.

Amit én akkor ott láttam, míg élek nem fogom elfelejteni olyan mély nyomot hagyott bennem. Az az ugatás, minden kutyának a szeme, hogy "engem vigyél, engem vigyél...", azok az állapotok... Volt egy-két ketrec aminél nem szégyellem, sírva fakadtam. Az alap elképzelés az volt, hogy kan németjuhász, ami max. 2 éves. Mire körbejártuk a telepet, volt is több jelölt. Aztán egyszercsak megláttunk egy kutyust. Ő volt az egyetlen, aki nem ugatott, nem "szólt" semmit, csak csendesen ült a kenelje sarkában, megalázkodóan, lehajtott fejjel. Ránk sem nézett. Szent meggyőződésem volt, hogy beteg, de megkérdeztük az ápolót, hogy vele mi van? A válasza megdöbbentett: "Semmi, teljesen egészséges, 4-5 év körüli szuka ónémetjuhász, de már nagyon régen itt van. 1-2 nap és leoltjuk, mert nem lehet tovább tartani." Amikor odamentünk a disznóóljához - mert nem tudok rá jobb szót - odajött, még akkor sem ugatott, két lábra állt, és kifelé pacsit adott. Ekkor kezdődött a szerelem... Kivezették a placcra és kiderült, hogy a lelkem tanítva van. Parancsszóra leült, feküdt, pacsit adott. Kollektíve úgy döntöttünk ő lesz az... Mivel a menhelyen Döni-nek hívták, így a neve maradt ez...

Akkoriban Budapesten egy kis egy szobás belvárosi lakásban éltünk. A kutya nagyon rossz állapotban került hozzánk, sovány volt, büdös - hisz egész nap a saját ürülékében feküdt - és iszonyú éhes. Nem mertünk neki hirtelen sok ennivalót adni, nehogy rosszul legyen. Miután Dönikétől bűzlött az egész lakás anyukámmal gondoltunk egy nagyot és merészet, bugyira vetkőztünk és a kutyát bevágtuk a kádba. Szegénykém nagyon rosszul viselte, de muszály volt. A mai eszemmel már nem biztos, hogy egy vadidegen kuttyal ezt meg merném tenni, de akkor ugye még "fiatalság boldondság". Szépen megfürdettük, megtöröltük és hagytuk, hogy körbejárja az egész 35 m2-t és ismerkedjen. Járkált a szobában, az előszobában, egyszercsak megjelent a pofájában a felbontott kutyakajás dobozzal, amiben a kanalat előzőleg benne felejtettük és majd kinyomta a szemét és tüntetőleg lerakta a két lábam közé. A tekintetében látszott ahogy kérdezi tőlem, hogy "Ugye nem gondoltad, hogy az a nyálnyi kaja, amivel az előbb kiszúrtátok a szemem, nekem elég volt?":) Ekkor feladtam az elveim és jól megetettem.

A tervek szerint összesen egy hétvégét töltött volna lakáson, utána ment volna a parkolóba, de az a két nap elég volt hozzá, hogy minden addigi elképzelésünk romba dőljön. Nagy megismerkedésünk másnapján Szentendrén a Dunaparton már póráz nélkül tudtuk őt sétáltatni és esze ágában sem volt 20m-nél messzebbre menni tőlünk. Mintha csak tudta volna, hogy palimadarakat fogott. Száz szónak is egy a vége, döntöttünk, a kutya nem megy sehova... Felhívtam a főnökasszonyom hogy mi a helyzet, gyerekünk lett, akit hozzá kell szoktatni az egyedülléthez a lakásban, így egy hétig nem megyek dolgozni. Szerencsére ő erre áldását adta nagy nevetések közepette. Ekkor még nem tudtuk milyen kálváriák elé nézünk, ugyanis a nagy szoktatás alatt derült ki, hogy a menhelyi bezártságtól klausztrofóbiás lett Dönike. Szintén a kutyakiképző tanácsára hallgatva óvodát kellett keresnünk neki. Szerencsére ott volt a parkoló, így reggelente munkába indulva vittük oda a kutyát, délután pedig mentünk érte az oviba. Így ment ez minden nap... Édes pofám délutánonként már a kapuban ülve várta a kocsit, tudta, hogy megyünk érte. Szintén nagy megismerkedésünk hatására tettük, hogy a Bp-i lakásainkat eladtuk és vettünk egy kertes házat. Hisz a kutyának nem jó egy kis belvárosi lyukban... :)

Hogy ezt miért is meséltem el? Dönike azóta is velem volt, hátralévő éveit velünk élte le, míg december 29-én 14-15 éves korában jobblétre szenderült. A majd 10 év alatt amit velünk töltött rengeteg jó és rossz élményt szerzett nekünk. Halálával most pedig egy újabb történet fog indulni itt a blogon belül, úgyhogy folyt. köv.

 

 

Először is szeretnék elnézést kérni, hogy itt válaszolok neked, de úgy éreztem, a kommentedre adott válaszom a többieket is érdekelheti, akik szintén rendszeresen olvassák a blogom.

Először is köszönöm bíztató szavaid, nagyon jól estek. Szabi volt az egyetlen férfi az életemben, aki megértette a helyzetem, vállalta volna az azzal járó kellemetlenségeket, lehet, hogy azért, mert ő igazán és tiszta szívéből szeret talán a mai napig és nem utolsó sorban azért, mert átélte azokat a dolgokat, amin én most megyek keresztül. Ő ritka példány a világunkban, mégis így kellett döntenem.

Igaz, hogy fiatal vagy, bár soraid nem erről árulkodnak. Úgy látom a blogom minden egyes bejegyzését megérted, de a férfiak lelkéről nem tudom mennyit tudsz. Hidd el én sokat, és nem haragszom egyikre sem. Gondold el a helyzetet. Itt egy beteg nő egy gyerekkel... Nehéz ezt felvállalni, elfogadni. Egyesek még egy gyerekkel is nehezen bírkóznak meg, hátmég egy ilyen betegséggel... Sok férfivel beszélek az életben és a neten is annak ellenére, hogy már nem társkeresési szándékkal vagyok fennt. Akik korban hozzám illenének, azok többsége komolyan depressziós, közülük egy-kettő klinikai kezelésre szorulna. Aztán vannak, akik függetlenek, mégis pusztán szexkapcsolatot keresnek. Erre lássuk be, nem én vagyok az ideális jelölt... A harmadik csoport akár jónak is tűnhetne, nincs depi, kiegyensúlyozottan élnek, kedvesek, intelligensek, ezért aztán elkeltek, házasságban élnek. Olvashattad, volt ilyenben is részem, soha többet nem szeretném ezt. Ennek a kapcsolatomnak a hiányát, a sebeit, az élményeit míg élek nem fogom kiheverni, és míg élek ő lesz az igazi férfi számomra. Erre is csak mostanában jöttem rá. Tudod én már nem akarok senkinek udvarolni, udvaroljon a férfi, hisz az ő dolguk lenne. Nem akarok én más lelki szemetesládája lenni, hisz van nekem is bőven problémám, amit nem terhelek másokra. Egyszerűen szeretve akarok lenni és szeretetet adni. Se többet, se kevesebbet...

Hogy mi a helyes magatartás? Hogy mások szerint mi az, nem érdekel... Csak az a helyes, amit én annak gondolok, ami nekem jó. Nem érdekel, ha az emberek megbotránkoznak néha, nem érdekel a sajnálatuk, és megmondom őszintén időnként a véleményük sem. Meghallgatom, talán el is gondolkodom rajta és vagy megfogadom vagy nem. Megtanultam egy kicsit önzőnek lenni és csak azzal foglalkozni, azokat a dolgokat tekinteni fontosnak, amik nekem azok és persze a lányomnak. Ő minden és mindenki felett áll a számomra.

Köszönöm, hogy olvasol, remélem továbbra is a látogatóim között tudhatlak.

Zsanett

Annyiszor elhatároztam, hogy leülök és írok, de nem megy. Rengeteg mondanivalóm, érzésem lenne, amit szeretnék megosztani veletek, de nem tudom szavakba önteni. Írnék a karácsonyról, a magányos szilveszterről, a netes barátságokról, de nem tudom eldönteni mi az, ami érdekes lehet. Ha azt írnám le, ami bennem kavarog, joggal mondhatnátok, hogy tiszta depressziós vagyok, néha megfordul a fejemben, hogy lehet hogy így is van. Pedig olyan egyszerűen ki tudnék lábalni belőle... Komoly hangulatingadozásaim vannak. Hol jó kedvem van, és madarat lehetne velem fogatni, hol pedig olyan mély magány és elkeseredés lesz rajtam úrrá, amit magam sem értek. És persze az ember ilyenkor kit bánt meg a legkönnyebben? Természetesen azokat, akik közel állnak hozzá, akik valóban őszintén és fenntartások nélkül szeretik... Nem szándékosan teszem, és bánom utána az egészet, de bocsánatot kérni képtelen vagyok.

Azt hiszem hiányzik valami az életemből... Az, hogy nőként szeressenek és én viszont szerethessek valakit. Épp tegnap gondoltam bele, hogy tulajdonképpen 16 éves korom óta folyamatos párkapcsolatban vagyok. Persze, hogy hiányzik egy férfi, mégis a kapcsolatteremtésre képtelen vagyok. Hiányozik egy barát, aki közel van, akivel közös programokat lehetne csinálni, kikapcsolódni, önfeledten nagyokat nevetni. Felépítettem magamnak egy álomvilágot, és keresem hozzá az embereket... De nagyon nehéz. Lehet, hogy inkább először embereket kellett volna keresni, és hagyni a fenébe az álomvilágot... De az álmom rabul ejtett és nem tudok szabadulni belőle... Ott vagyok benne, látom magam boldogan érzem az álmomban előforduló érzéseket, de amikor felébredek csak a magányt találom és az elkeseredettséget. Ilyenkor azt kiáltalám legszívesebben, segítsetek emberek innen kiszabadulni, de egy hang sem jön ki a torkomon. És nem is lenne, aki segíthetne, hisz ezt is nekem kell megoldanom magamnak.

Vannak pillanatok, amiért érdemes élni. Ma volt egy pár ilyenben részem... A lányommal korcsolyázni voltunk. Amilyen nehezen indultam neki, olyan jól sikerült. Rettegtem tőle, hogy elesek a jégen, és eltöröm a csontjaimat, de nem mertem neki mondani. Felvettük a nyúlcipőt és mentünk... Egy olyan pályán voltunk, ahol eddig még soha. Kicsi és kevesen vannak rajta, de nagyon barátságos hely. Valahogy varázsa van.

Nagyon jól éreztük magunkat. A kezdeti félelmeim szép lassan elmúltak és a végére már úgy faroltam a jégen, mint megboldogult lánykoromban. Egy kicsit visszarepültem abba az időbe. Közben a jégről felkopott kásából golyókat gyúrtunk, dobáltuk egymást, fogócskáztunk és néha pedig nagyokat estünk, ahogy egymást meglöktük. Boldog voltam és felszabadult, régen éreztem már ilyen gátlástalanul jól magam. Szerintem másoknak is feltűnt, mert mintha sokan irígykedve néztek volna minket. Aztán megismerkedtünk egy apukával és a lányával. Érdekes volt, mindkét lány ugyanannyi idős volt, ugyanúgy hívták őket, még a vezetéknevük is azonos, és ugyanolyan lovas kesztyűjük volt. Utána már négyesben koriztunk és nagyokat nevettünk apukán, akinek életében volt először korcsolya a lábán. Telve élményekkel és fájó szívvel jöttünk haza és faltuk be a tegnapi rántott húst.

Megegyeztünk, hogy minden héten egyszer ezentúl korizni fogunk....

Drága Olvasóim!

Nagyon Boldog, Békés karácsonyt kívánok mindannyiotoknak, kívánom, hogy Jézuska minden álmotokat váltsa valóra!

 

Karácsonyi csengő

 

Ma értesítettek, hogy a lányomat felvették az új iskolába, január 7-től már oda jár. Gondolom mondanom sem kell, milyen nagy a boldogság. Amikor meghallotta sírva fakadt örömében és azóta is azt mondogatja: Anya, de jó! Sikerült!!!

Ez a nap is olyan volt, amiért érdemes felkelni... Egy kedves virtuális barátom, aki az elmúlt hónapokban nagyon nehéz időket élt át, talán egy kicsit jobban van. A kedélye is egész más, és talán nyitottabb lett egy kicsit a világ felé. El sem tudom mondani, ennek mennyire örülök... Bármilyen furcsán hangzik, nem magam miatt... Értékes, érdekes embernek tartom attól függetlenül, hogy szinte semmit nem tudok róla. Jó lenne azt látni, hogy összeszedi magát és új életet kezd. Szeretném őt boldognak tudni!

Drága Olvasóim!

Nem akartam még ma sem írni, csak beugrottam megnézni a statisztikát, mégis hányan olvasnak. Megdöbbenve tapasztaltam, nemhogy fogyóban lenne a számuk, egyre többen vannak, így kötelességemnek érzem, hogy írjak.

Már nem is tudom, hogy hol is hagytam legutóbb abba. Sok változás történt és történik folyamatosan az életemben. Az elmúlt egy hónapban volt egy új párkapcsolatom. Azért is nem szerettem volna írni, mert tudom, hogy ő is olvassa a blogom és nem szerettem volna, ha esetleg innen értesül olyan dolgokról, amik folyamatosan motoszkálnak a fejemben. Most sem szeretném különösebben ezt a dolgot bőlére ereszteni, róla csak annyit írnék, hogy jóval fiatalabb volt nálam, 9 évvel. Minden elismerésem és tiszteletem az Övé, azt hiszem soha többet olyan kedves, figyelmes és megértő Férfival - és ezt direkt írtam nagy betűvel - nem fogok találkozni, mint amilyen Ő volt. Biztos vagyok benne, hogy senki nem fog olyan hűséggel és odaadással szeretni mint Ő, mégis véget kellett vetnem a kapcsolatunknak. Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban és azt hiszem nem várhatom el senkitől, hogy ezekben a nehéz időkben hozzám kösse az életét. Nem egyszerű ez nekem sem és a környezetemnek sem. Egyszerűen nem tudtam elszámolni a lelkiismeretemmel azért, hogy ebbe az egészbe Őt is belevontam. Nem lett volna szabad... Nem csak Őt, senkit... Túl kell esnem a kezeléseken, az ezekkel járó rosszulléteken és külsőségeken és addig nem szabad új párkapcsolatba kezdenem. Most lehet azt mondani, hogy talán ez meggondolatlanság a részemről, és miért tettem, hisz Ő mellettem állt volna, de a döntésemben hajthatatlan vagyok. Ne haragudj rám Szabi!

Tervbe volt véve, és sikeresen végrehajtottam a leszázalékolásommal járó procedúrát. A legmagasabb fokozatot kaptam meg, amit ilyen esetben megadnak, szavam sem lehet.

A lányomnak azt mondtam, hogy nyugodjon meg, anyának nincs semmi baja, de ahhoz, hogy ne is legyen, új kezelést kell kapnom. Szerencsére ebbe eléggé könnyen belenyugodott és tudomásulvette. Talán most nem is zavarja a dolog annyira, mint annak idején. És tudjátok mit? Azt hiszem nem hazudtam... Anyának tényleg nincs semmi baja... Legalábbis nem érzi. Azokon a napokon, amikor a kemoterápiától nem vagyok már rosszul nagyon jól érzem magam. Kicsattanok az egészségtől és a boldogságtól mindennek ellenére. A parókám is kezdem már megszokni, egy kicsit megigazíttattam és érdekes módon senkinek sem tűnik fel. Az üldözési mánia elmúlt olyannyira, hogy a férfiak megnéznek vele az utcán... És nem azért, hogy de szarul néz ki ez a nő!!! Épp ellenkezőleg! És meg kell hogy mondjam, ez piszok jól esik, jót tesz az önbecsülésemnek. De ha tudnák milyen látvány fogadná őket a ruha alatt... De ez csak egy cinikus megjegyzés volt, nem kell a részemről komolyan venni...

A lányom úgy néz ki, sikerül átvinni az új iskolába, bár még nem akarom elkiabálni. Holnap lesz döntés, drukkoljatok nekünk. Mindenesetre a tanítónéni szerint nagyon jó esélyekkel indulunk.

Itthon is gőzerőre hágott a karácsonyi készülődés. A ház hetek óta fényárban úszik, amikor épp jól voltunk az anyuval átrendeztük az egészet és olyan jól érzem magam a vackomban, mint az elmúlt 10 év alatt még soha. A szép új tűzhelyem is meghozták. Igaz, hogy a gáz sütő után nagyon nehezen szokom, de alakulgat a dolog. Csupa finomság készül rajta...

Hát kell ennél több boldogság? És csakhogy magatok is meg tudjátok ítélni, hát így néz ki egy kemoterápia alatt álló áttétes rákos...?

 

Elnézést kérek mindenkitől, hogy hosszabb időre eltűntem. Most is épp csak benéztem, mert a rendszeres olvasók miatt lelkiismeret furdalásom volt. Nem írok semmit egyelőre, jó okom van rá... Van egy pár dolog, amit el kell rendeznem az életemben ismét, és majd utána. De utána folytatom.

Tegnap este levágattam a hajam, ma pedig megvolt az első bemutatkozásom a helyi közértben az új parókámmal... Úgy éreztem, mindenki engem néz, holott állítólag nem látszik rajta, hogy paróka. Nagyon szar volt. Most egy darabig azt hiszem csak az éj leple alatt fogok közlekedni...

Ma egy kicsit megbántott valaki akaratán kívül a neten. Elolvassa, de nem válaszol a leveleimre, lehet, hogy melegebb éghajlatra kíván... Tudom, hogy sok problémája van, bár azt hiszem egy részét ő gerjeszti saját magának. Most még haragszik a világra, az abban élőket pedig ellenségnek tekinti. Pedig nem mindenki az és vannak olyanok, akikben feltéltel nélkül megbízhatna... Nem szeretném, ha így érne véget egy még el sem kezdődött, mégis jónak ígérkező barátság. Kedvelem őt...

Drága Olvasóim!

Most megint jó ideig nem voltam... bocs mindenkitől.

Egyre eseménydúsabbak a napjaim. Ami a lányomat illeti, vadul dolgozom az iskolaváltáson. A múlt héten voltam bennt a kiszemelt suliban nyílt napon. Meg kell, hogy mondjam, én még ilyet életemben nem láttam... Kedves gyerekek, kedves tanítónénik, a gyerekközpontúság pedig eszméletlenül megragadott. Ez kell/kellene nekünk. Nem nyugszom, amíg nem veszik ide fel a lányzót.

Egy hét csúszással ugyan, de megkaptam a második kemo-t. Az ég világon semmi bajom nem volt tőle, talán csak annyi, hogy egy kicsit fáradtabb voltam. Azért azt hozzá kell tenni, hogy ez most más összetételű volt, mint az előző. December első péntekjén megyek a következőre, az ismét lórugás lesz. Érdeklődve várom...

Ma van a születésnapom és egyedül töltöm. Biztos egy kis ajándékképpen, de a napokban elkezdett rohamtempóban hullani a hajam. Úgy döntöttem, meglepem magam azzal, hogy lenyíratom a hajam és megveszem a parókát. Annyi félét lehet kapni, nem is tudom, milyet fogok majd választani. Ez lesz az én perverz szülinapi ajándékom, bár tudnék jobbat is... Kíváncsi leszek, hány ismerős fog előkerülni ez alkalomból és legalább egy SMS-t dobni, hogy szakadj meg... Szerintem max 1-2. Azon gondolkodtam, hogy elveimet feladva, lehet, hogy le fogom magam fényképezni az új séróval és felrakom, hogy megnézhessétek, bár erre nem teszek ígéretet. Anno az első hajhullásnál elvi kérdés volt, hogy nem fényképezhetett le parókával senki, ez olyan babonaféle volt. Nem jött be, hisz újra ugyanott tartok, mint akkor. Lehet, hogy az ilyen elveket félre kell tenni...? Majd meglátom.

Addig is egy torta magamnak!

 A társkeresést végérvényesen befejeztem... Egy valaki van még a neten, akit kedvelek és akiért érdemes fennt maradni. Egy barát, akit még csak nem is láttam, semmi több... A lóboxról pedig már ki is jelentkeztem...

A lényeget majdnem lefelejtettem... A múlt héten boldoggá tettem magam, és befizettem egy új kombi tűzhelyet. Ha minden igaz, a napokban hozzák...

 Hát nem gyönyörű????

Egy kis leírás róla:

Új design

Nemesacél gázégő alaplap

Nemesacél kapcsolópult

Teleüveg sütőajtó

Üveg védőtető

4 gázégő: 1 erős-nagy égő, 2 normál, 1 kicsi

"Egykezes" elektromos szikragyújtás

Kétrészes edénytartó rács

Multifunkciós sütő, 3D komfort:

- alsó/felső sütés, külön alsó sütés

- felolvasztás

- 3D légkeverés

- nagy felületű/kis felületű/légkeveréses grillezés

- pizza funkció

Extra nagyméretű sütőtér: 62 liter

Elektromos programóra

Gyorsfelfűtés

Gyermekzár

Sütő működésjelző

Sütőtérvilágítás

Edénytartó fiók

GranitEmail könnyen tisztítható sütőtér-bevonat

Tartozékok:

- 2db zománcozott sütőlemez

- 1db sütőrostély

- Fúvókák PB gázra

Energiacímke:

Energiaosztály: B

Műszaki adatok:

Bal első égő teljesítmény: 3 kW

Bal hátsó égő teljesítmény: 1,7 kW

Jobb első égő teljesítmény: 1 kW

Jobb hátsó égő teljesítmény: 1,7 kW

Sütőfajta: elektromos, multifunkciós

Feszültség: 230V /1 fázis /10 A

Teljesítményfelvétel: max. 2,45 kW

Zajszint: 54,5 dB

Méret:

85 x 60 x 60 cm

Drága Olvasóim!

Mint már mondtam, ezt a névtelenséget és arctalanságot nem szeretem, ezért úgy döntöttem, hogy képekkel felfedem a kilétem. Hát ez lennék én és a lányom....

Drága Olvasóim!

Az elmúlt napokban igencsak elhanyagoltalak titeket, ezért elnézést kérek. Tudom, hogy egyre többen vannak, akik várnák a bejegyzéseim és rendszeresen olvasnának, de elég sűrű volt az életem mostanában.

Ami a legfontosabb, hogy pénteken megkaptam az első kemoterápiát. Hát meg kell, hogy mondjam, én még ilyet életemben nem éreztem... Mint aki a sárga földig be volt rúgva. Még folyott belém a cucc, de már éreztem, hogy a szemem nem bírom nyitvatartani, a nyelvem nem forgott és úgy szédültem, mintha legalább intravénásan belémnyomtak volna egy-két üveg vodkát. Aztán pedig jött a legnagyobb élvezet... Ilyen állapotban vezetni 35 km-t. Mint a hülye részeg disznó énekeltem a kocsiban, és közben minden autónak 4 lámpája volt, aki jött velem szemben. Amíg a városban álltam a dugóban, nem volt gond, csak utána, amikor haladni kellett. Ha akkor elkap egy rendőr tuti, hogy a detoxig meg sem állok... De sajnos muszály voltam kocsiba ülni... Van hatszáz ismerősöm kocsival, egy ex-férjem, aki állítólag segít és mellettem áll, de hazavinni senki sem képes...

A rákövetkező pár nap igen érdekesen telt... Bármennyire szerettem volna pihenni, aludni nem tudtam, sőt hajnalig kukorékolok, napközben pedig a csajszi miatt nem vagyok képes egy jót szundikálni. Ő az egészből mit sem tudhat, csak annyit egyelőre, hogy anya most más kezelést kapott és fáradtabb. Szombaton olyan voltam és egy az egyben olyan érzésem volt, mint aki totál másnapos. Szédültem, zavart a fény is, fájt a fejem és minden porcikám és olyan hányingerem volt, hogy majd beledöglöttem. Amit megettem, az pedig ahol bement, garantáltan ugyanott távozott. Ettől függetlenül nem volt olyan rossz, mint annakidején... 

Vasárnap jobban voltam így aztán beiktattam estére egy randit. Voltak balul elsült részei, de alapvetően jól sikerült... Azt hiszem kedvelem a fiút, ha nem beszélünk, hiányzik máris... Lehet, hogy még a végén szerelmes is leszek? Ennél többet erről most nem írnék, mert tudom, hogy Ő is olvas...

A kezelés következtében kezdek "kivirágozni". Olyan ragyás kezd lenni a fejem, mint egy kamaszlánynak, de állítólag ez teljesen normális. Hát én ezt rosszul viselem... Amennyire nem érdekel, hogy annak a valakinek, aki majd végig fogja velem ezt csinálni milyen a külseje, hogy néz ki, annál jobban érdekel, hogy én hogy nézek ki. És kezdek egyre szarabbul... És még hogy fogok.... Tudom, hogy ez egy múló állapot, épp azt számoltam, hogyha minden jól megy, február végére túlleszek a kemo-n és talán jövő június-júliusban már a parókát sem kell majd hordanom. Jó lenne már ott tartani és egy fél évvel öregebbnek lenni.... Most valahogy úgy hajtanám az időt, de b....meg, nem akar sietni, sőt egyre hosszabbnak tűnnek a napok.

Pénteken kapom az újabb dózist. Az már állítólag nem lesz ilyen rossz, kevesebb mellékhatása lesz, mert most majd más szert kapok. Nem hajlandók hetente berúgatni....:) Pedig esküszöm, az jólesett, csak az utána következő napok ne lettek volna....

 

Ui: valaki legyen olyan drága és árulja el nekem, hogy lehet ide képet feltenni....

Drága Olvasóim!

Több napja mostmár többször is megnéztem Picuranyu blogját. Meg kell hogy mondjam irígylem...

Egy pár hónappal ezelőtt, amikor még a barátommal együtt voltunk, komolyan gondolkodtam rajta, hogy szülnék még. Hiába van már "nagy" lányom, a lelkemben mostanra értem meg a gyermekvállalásra. Örültem volna, ha ő lehetett volna annak a gyereknek az apja. Tudtam, hogy a családját akkor sem hagyná ott, de mégis vállaltam volna - minden kockázat ellenére - hogy felneveljem a gyerekét még ha egyedül is kell megtennem. Tisztában voltam vele, hogy egy esetleges újabb várandósság oly mértékben felboríthatja a szervezetem egyensúlyát, aminek nem lehet jó vége, mégis... Most pedig olvasom és nézem valakinek a blogját, akinek talán lassan sikerülhet, ami nekem már soha. Most, hogy újra az életemért kell küzdenem, nyilvánvalóvá vált, hogy én már nem szülhetek többet bármennyire is szeretném...

Fájdalmas és mégis boldogsággal tölt el, amiket ott olvashatok...

Köszönöm Picuranyu! És még valamit így nyilvánosan... A blogod szerintem nagyon profi és jól csinálod. Ne hagyd abba!!! Bár egyszer az enyém is ilyen lehetne... Én nem szeretem ezt a névtelenséget errefelé ezért úgy gondoltam, rakok fel magamról és a lányomról képet. Még ez sem megy, azt sem tudom, errefelé mi mit jelent. De sebaj...

Drága Olvasóim!

Érdekes volt a mai napom. Egész nap fantáziálgattam róla... Arról, hogy milyen lesz az első találkozásunk, milyen érzéseket fogunk egymásból kiváltani. Lehet-e majd köztünk valami több? Furcsa volt és izgató, ugyanakkor ellentmondásos.

Estére pedig nem tudom miért, de olyan nosztalgikus hangulatba kerültem. Felmentem a neten az egyik oldalra és Depeche Mode klippeket nézegettem. Még most is szólnak... Anno elvadult Mode-os voltam annak minden világnézeti és külső megjelenésével. Emlékszem, szegény anyukám azt mondta, hogy nem hajlandó végigjönni velem az utcán és nem egyszer az utca két oldalán mentünk, hogy ne lássák, hogy együtt vagyunk. Milyen szép is volt, boldog voltam, ha még egyszer 17-18 éves lennék... Mennyi mindent másképp csinálnék...

https://www.youtube.com/watch?v=_DE97ctup3Y

Drága Olvasóim!

Elképesztő változások a neten. Én nem tudom miért, de szét akarnak szedni a férfiak. Én még ilyet életemben nem láttam... Lassan már azt sem tudom ki kicsoda és őszinte leszek, a többség nem érdekel. Vannak persze kivételek... 1-2 komolyan felcsigázott, kíváncsi leszek, mi sül ki belőle. De van egy, aki a szívem csücske... Hogy ő ki, az még legyen az én titkom...

A volt barátom olyan levelet írt a napokban, hogy hanyatt dobtam magam tőle. Neki milyen sok problémája van, nem fog keresni senkit, inkább megpróbálja otthon rendbe hozni a dolgait, és a munkahelyén is zűrök vannak, bla-bla-bla. Csak halkan megjegyzem, hogy azok az otthoni dolgok szerintem sosem voltak olyan rosszak, mint mondta... Szegény, még a végén sajnálni fogom a problémái miatt. Azt hiszem, szépen lassan kezdem magam túltenni a dolgon...

A jövő héten pénteken indul az újabb adag kemoterápia. Amennyire féltem tőle tudván, hogy mi vár rám, valahogy most közömbös a dolog. Mottóm: A szar is le van szarva... Hát ez is. Fontosabb dolgaim vannak... A lányomnak azt fogom mondani, hogy nyugodjon meg, anyának semmi baja, de ahhoz, hogy ne is legyen, újabb kezeléseket kell kapni. Már szépen óvatosan hangolom rá, és talán el is fogja hinni.

A suli még mindig nem megy neki és rájöttem, hogy nem vele, és nem is velünk van a baj. A probléma forrása az iskola és az, hogy a közösségformálásra a legminimálisabb törekvést sem látom a tanárokban. Úgy látszik nekik is az a mottójuk, mint nekem. A csajszit csúfolják, kiközösítették, ha rosszat mond, kinevetik. Ő nagyon érzékeny lelkű, ezt nem tudja megemészteni és kiborul. Naná! Úgy döntöttem iskolát váltunk, bár egy problémás hátterű gyerekért sehol sem kapkodnak. Van itt a környéken egy jó iskola, bennük van most minden bizodalmam, remélem sikerül oda átvinni. Ha nem, eladom a házat és visszaköltözöm Pestre. Azt hiszem nekem is jót tenne egy kis változás. Jó lenne, ha sikerülne két lakást venni a ház árán egymás mellett, vagy egy házban, és akkor külön lennék anyutól, de mégis közel. Ez így egy ideális állapot lenne.

Az onkopszichiáterhez a jövő hétre kaptam időpontot, megyek újra, bár amilyen előjegyzési idővel dolgozik, mire odajutok már magamtól is helyre jövök. A depressziómnak fújtak, új célok, új élet lebeg a szemem előtt...

 

Úgy látszik, a tegnapi kiakadásom eredményre vezetett. Sokat chateltem, kameráztam egy férfival este. Ő hajlandó lenne.... bár nem tudja mi bajom. Meglett volna a lehetőség, mégis képtelen vagyok... Ebből a szempontból bennem van a hiba. Azt hiszem, mégse menne, hogy gyere d..... egyet, aztán lépjünk tovább. Pedig ezt kéne, mert a folytatást úgysem vállalná jelen körülmények között senki. Micsoda erkölcsi dilemma....:))

Drága Olvasóim!

Rémálom ez a netes társkeresés... Nevezzük nevén az oldalakat: freelove, lovebox.

A lóbox alapban szar szerintem. Nem látod kik néznek meg, hányszor, esélyed sincs, hogy megtudd, mégis egy pillantás erejéig kik látogattak meg. Na meg ezek a kilók... Nincs mit szégyellnem, 85 kg vagyok, de a csinosabbjából. Ezt bátran ki merem jelenteni, minden nagyképüség nélkül. Persze ez arrafelé a kutyát nem érdekli: 65 kg felett szóba sem állnak veled.

A freelove: ott már valamivel jobb a helyzet, de valahogy mégsem akar összejönni. Beszélgetünk, ismerkedünk, aztán eltűnnek. Nem hiszem, hogy bennem van a hiba. A helyzetemről pedig még nem is szóltam egy szót sem.

Most pórias leszek... Egy hónapon belül nem lesz hajam, mégúgysem kellek majd senkinek. Ha mást nem, de még egyszer addig férfit akarok. Aztán sokáig a kezelések miatt úgysem lehet... És azért nem mindegy, hogy ki lesz az az egy, hisz el kell neki fogadnia, hogy a műtétek miatt a testem leginkább Mrs. Frankeinstenére hasonlít. Nem egyszerű...

Pussz mindenkinek!

Drága Olvasóim!

Ilyet nem sűrűn fogtok látni tőlem, nem vagyok egy idézgetős fajta. De mire nem jók a társkereső oldalak... Ezt az egyiken olvastam...

 

Csak kis kitartás! - bíztatom magam, még futni kell, még minden messze van,
Szolgálj szívem még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
Sok a dolgunk még, s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudom szívem, elkoptunk, de ne sejtse senki sem, higyjék
csak azt: az óra jól ketyeg, nem irgalmaznak ám az emberek, csak hajtsd a vért
arcom piros legyen.
Frissen induljak minden reggelen, csak én tudom ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Szemem álmos, és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam eső után, a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört,
de ha mosolygok, mintha a nap kigyúl arcom hegye-völgye lágyan kisimul,
csak este ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, kip-kop pontosan, holnap sikerül minden biztosan,
a félúton szívem jaj, meg ne állj, kip-kop tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út, szív kell hozzá,
de aki odajut, a csillagok közt csillagként ragyog csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom, most meg-megállok, s felfohászkodom,
ó Istenem kicsit még el ne hagyj! szegény szívem temeg szaladj, szaladj ......
Csak kis kitartás, még egy hős iram, fussunk dalolva, bátran és vígan,
de este már a dal is csak dadog, altassatok el engem csillagok.

Drága Olvasóim!

Először is köszönöm a hozzászólásokat, el sem tudom mondani, milyen jól estek. Sajnos mostanában nehezen - és egyre nehezebben - visz rá a lélek, hogy leüljek írni. Rengeteg dolog kavarog ismét a fejemben...

A napokban ismét csak felfordult az életem, úgy látszik, ez mostanság már csak így lesz. Nem sokat írtam eddig a barátomról, talán épp azért, mert nagyon bonyolult volt a mi kapcsolatunk az első perctől fogva. Vagy legalábbis én láttam így mostanáig. Tulajdonképpen be kell látnom, mégha néha nem úgy tűnt, semmi másról nem szólt ez a dolog a részéről, mint a szexről. Azt hittem, hülye voltam, hogy szeret, és majd idővel talán mégiscsak lehet kettőnből egy pár, holott sosem bíztatott ezzel, de a női lélek már csak ilyen hülye reménykedő. Vak voltam, szeretetre, szerelemre és testiségre vágytam.

Azt hittem, hogy azzal, hogy elfogadja, hogy levették a mellem, elfogad engem is. Ő volt az egyetlen férfi, aki képes volt arra, hogy megfogja, megsimogassa és megcsókolja. Még én jöttem ilyenkor zavarba, ő pedig teljesen természetesnek tűnő módon bánt azzal, ami nincs. Vagyis nem volt, mert idén februárban - valahol miatta is - elkezdtem a rekonstrukciós műtétek sorozatát. Sajnos az előző bejegyzéseimből is kitűnik, hogy a befejezésre már nem kerülhetett sor. De ez most mindegy!

Gyönyörű perceink voltak és meg kell hogy mondjam, hogy olyan dolgokra tanított meg a szeretkezések során, amiről annak idején álmodni sem mertem volna. És be kell, hogy valljam, jó volt.... Piszok jó... Ha másért nem, azért ezért az egyért megérte, és ezt sosem fogom megbánni.

Úgy látszik nekem ettől elment az eszem, és ami másoknak nyilvánvaló volt az első perctől, afelett én szemet húnytam. Tudtam, hogy a következő időszakot nem fogjuk együtt átvészelni. Én a kemoterápiás kezelések alatt és ahogy megint ki fogok nézni, nem leszek képes egy szexre épülő kapcsolatot fenntartani, így többször felajánlottam neki, hogy járjunk külön utakon és jól gondolja végig a jövőnket, hisz neki családja van, nem fog tudni úgy mellettem állni, ahogy szeretném. Ekkor a válasz mindig az volt, hogy "ugyan már, rendbe fogsz jönni és hidd el, hogy jövő nyáron már ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk". Jó volt ezeket hallani, de valahogy hihetetlen is egyben, hisz én már tudom, mi nézett volna elénk, nekem egy ilyen szituációban milyen elvárásaim lennének, és ő ebből minek fog megfelelni. Becsületesebb és gerincesebb lett volna, és számomra is talán elfogadhatóbb, ha akkor azt mondja, hogy igazad van, és szépen csendben elválunk. Gyáva volt hozzá, hogy ezt felvállalja, mint oly sok minden mást az eddigi életében, ezért aztán inkább a létező legrosszabb módszert választotta.

A telefonok elmaradoztak, mondván, hogy otthon volt a családdal, holott tudom/érzem, hogy ez nem igaz. Anno mindig meg tudtuk oldani a találkozásainkat, mostanában - az elmúlt pár hétben - ezek is ritkultak, és higyjétek el, nem az én hibámból. Ha pedig véletlenül sikerült összehozni, már nem volt olyan, mint előtte, inkább nyűgnek éreztem magam, mint valakinek, akinek örülnek. Szó szót követett, és szakítottam vele.

Tudom, hogy jól tettem, de mégis fáj. Átverve, becsapva, megalázva érzem magam, és arra gondolok, hogy a még hátralévő éveimet társ nélkül kell majd leélnem, hisz kinek kellene egy "halálraítélt". Épeszű férfi nem állna ilyen nővel szóba, lehetnek annak akármilyen belső értékei...

Nem vagyok vallásos, mint már írtam, nem hiszek Istenben, de ha van, most mégis arra kérem, hogy küldjön nekem végre valakit, aki képes így elfogadni engem, és persze a lányom is. Nem érdekel, hogy néz ki, nem érdekel honnan jött, csak legalább akkora szíve legyen neki mint nekem, és akkor már baj nem lehet. Ja és még valami! Abba a hatalmas szívbe NŐKÉNT végre csak én kerüljek, egy szál magamban, nem sokadikként.

Tehát újra a neten lévő hivatásos társkeresők számát gyarapítom. Hogy milyen eredménnyel, azt majd úgyis megtudjátok, de mindennek ellenére én még reménykedem... Hátha mégis meglesz az, akit nekem rendeltek...

Kedves Olvasóim!

Lassan elérkezünk a mai naphoz... A január óta eltelt időszakról csak annyit, hogy a neten megismert férfival azóta is együtt vagyunk, és a vele eltöltött lopott órák minden percéért hálás vagyok a sorsnak. Tudom az első perctől fogva, hogy a kapcsolatunk sosem fog kiteljesedni, ő a családját nem fogja elhagyni, én pedig nem is kérném ezt tőle. Valahol megértem őt...

Kb. 2 héttel ezelőtt a férjemtől hivatalosan is elváltam. Azt hittem, hogy utána majd más lesz az életem, de semmi sem változott. Minden ugyanolyan, mint volt...

2007 februárjában elkezdtem a mellrekonstrukciót. Azt hittem, ha készen lesz, az egész eddigi rémálmot elfelejthetem, de sajnos nem így lett.

Az idei év nyarán anyukámról, akivel együtt lakok kiderült, hogy méhnyakrákja van. A nyár úgy telt el, hogy őt hordtam kezelésről kezelésre, orvostól orvosig. Szerencsére talán mára ő már jobban van annak ellenére, hogy a műtétre még csak most fog sor kerülni.

Kb. 3 hónappal ezelőtt éreztem először, hogy gyenge vagyok, fáradékony, és nem olyan, mint előtte. Fájt itt, nyilalt, szúrt ott, és a székletemmel is gondjaim voltak. A szexet sem kívánom már olyan intenzitással, mint előtte. Ezek egy rákos számára már intő jelek, de én gondolni sem mertem a legrosszabbra. Iszonyatos módon elkezdett fájni a derekam és orvoshoz mentem. Vizsgálat vizsgálatot követett és a napokban lettek meg a végleges eredményeim. A szervezetemben elszabadult a pokol. Áttét a kulcscsontban, a csigolyáimban a derekamnál, a medencecsontban, a térdeimben, két hónalji nyirokcsomóban és kb. 6 helyen a hasi nyirokcsomókban valamint a májon. A vastagbél még kétséges. Mindez egy fél év leforgása alatt.... Na erre kössetek csomót!!!

Most kétségbe vagyok esve. NEM AKAROK MEGHALNI, nekem még fel kell nevelnem a lányom. Csak 10-15 évet kérek a sorstól és akkor elégedett leszek. Azt hiszem életemben először talán depressziós is lettem, és úgy érzem, hogy minden kicsúszott a lábam alól és össze fogok omlani.

Remélem, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. Szerintem eddig mindent hősiesen viseltem, mindig egy kemény csajnak hittem magam, de most kikészültem. Tudjátok ha egyedül lennék, azt hiszem most azt mondanám, hogy hagyom az egészet a fenébe és jöjjön aminek jönnie kell, de jelen felállásban nem tehetem. És a legszebb az egészben, hogy a lányomnak nem merem megmondani. Az előzmények ismeretében szerintem Ti sem mernétek. De mit mondjak neki, ha újra szarul leszek és kihullik a hajam? Hogyan fogom titkolni?

A másik dolog! Azt hiszem magányos vagyok. Anyukámra nem támaszkodhatok, hisz ő is.... A lányomra sem. Férjem már nincs, életem nagy szerelmének pedig családja van. Ha rosszul leszek, vagy csak egy-két kedves szóra vagy simogatásra vágynék, nem lesz, aki megadja....

Szép kilátások a jövőre nézve!!! De nem adhatom fel!!!!

Kedves Olvasóim!

Bocs mindenkitől, hogy a múltkor úgy eltűntem, de rohannom kellett.

Folyt köv.

A csajszit utána jópárszor vissza kellett vinnem a pszichológushoz, míg hamarosan gyógyultnak nyilvánították, de teljesen a mai napig nem jött helyre. Az iskolából egyenes út vezetett a nevelési tanácsadóba, ahol figyelemzavart diagnosztizáltak nála, ami teljesen érthető számomra. Amikor szegénynek nagycsoportba kellett volna járni az óvodába, itthon volt, és a kopasz anyjával kalózosat játszott - nem volt, aki oviba vigye, mert mi vidéken élünk, ő pedig Bp-en járt oviba -, amikor meg a suliban figyelni kellett volna, ő arra gondolt, hogy "Mi lehet az apival?"

Az api eközben rettentő jól érezte magát újdonsült (de lehet, hogy régi, ám ennek mára már nincs jelentősége) barátnőjével. A költözése után gyanúsan hamar megismerkedtek és gyanúsan hamar bemutatta a lányának. Én eleinte a hölgyet viszolyogva fogadtam, de mára már úgy gondolom, ha más körülmények között ismerkedtünk volna meg, akár jó barátnők is lehetnénk...

Most pedig visszatérnék a melltartós esetre és a netre. (Biztos vannak már, akik kíváncsiak, hogyan folytatódott az életem pasi téren...) A netes kapcsolatokról és a társkereső oldalakról nekem nincs olyan rossz véleményem, mint egyeseknek. Szerintem ki lehet szűrni, hogy ki mit szeretne, de a tanulópénzem azért én is megfizettem, mint sokan mások. Az egyik ilyen oldalnak köszönhetően hamarosan én is megismerkedtem valakivel. Remélem nem olvassa a naplóm....:) Szimpatikus volt a levelezések, chatelések során egészen addig, míg nem küldött képet magáról. Valahogy éreztem, hogy a külseje nem éppen a szépségideál kategóriába sorolható, de hát ő megmondta, hogy csak egy fokkal szebb az ördögnél. Ettől függetlenül úgy gondoltam, hogy az esélyt mindenkinek meg kell adni, elvégre én sem vagyok egy Claudia Schiffer, így aztán randiztunk. Jól sikerült, sokat beszélgettünk, és egy kedves férfit ismerhettem meg benne. Már a netes beszélgetések során elmondtam neki a problémám, és nagyon megértőnek tűnt a dolgot illetően, azt mondta nem zavarja. Az első perctől fogva úgy udvarolt, és tette a szépet, elhalmozott a szebbnél szebb szavaival, hogy rövid időn belül a világ legszebb férfijának láttam. Szeretetre, megértésre és persze testiségre volt akkoriban szükségem, amit tőle meg is kaptam. Mondanom sem kell, hogy ez a "nagy szerelem", amin ma már nevetek, pedig csak egy éve történt egyoldalú volt. Hogy pontosan miért, de 1,5 hónap alatt a kapcsolatunk - ha egyáltalán annak lehetett nevezni - véget ért. Az okát csak sejtem, sosem mondta, de közre játszott benne a műtéti heg, ami elég illúziórombolóan nézett ki. Akkor ez egy kicsit megviselelt, de ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult.

A keresgélést nem adtam fel, és újult erővel egy másik társkereső oldalon folytattam tovább. 1-2 randi és sikertelen levélváltás után megismerkedtem ismét valakivel, egy olyan férfival, aki valóban életem nagy szerelme lett és ha a kapcsolatunk egyszer véget ér, akkor is csak szép emlékekkel fogok rá gondolni. Ekkoriban 2007 januárját írjuk már....

Drága Olvasóim, akik úgy látszik, egyre többen vannak!

Először is köszönöm, hogy rendszeres olvasóim lettek. Kár, hogy egy-két kivételtől eltekintve nem tudom kik azok. Jó lenne... Ez sokat jelent nekem, úgy látom, mégiscsak érdekelhet másokat az én nem egyszerű életem. Pedig közel sem a teljesség igényével írok, és néha magyartalanul is, de higyjétek el, ha mindent részletekbe menően megfogalmaznék, még sehol sem tartanék. Ha egyszer elérünk végre a történetben a jelen időszakhoz, talán könnyebb lesz.

Most egy kicsit az előzőeket felfüggesztem, talán úgy csinálok, mint a nagy írók, akik a legérdekesebb résznél máshoz fognak. Meg fogjátok tudni hamarosan, hogy abból a melltartó levételből mi lett, de most egy kicsit a lányomról írnék és arról, hogy ő hogy élte meg ezt az időszakot.

Annyit elöljáróban, hogy születésétől kezdve nagyon barátságos, vidám és kiegyensúlyozott gyerek volt. Mindig mosolygott, és az a típus, aki a körülötte lévők pillanatait egy szóval, egy vicces megjegyzéssel egész meg tudja változtatni. Amikor először észrevettem, hogy valami nem kerek vele, az ugye tavaly volt, közvetlenül az apja elköltözése után. Mint azt az előző bejegyzésemben írtam, akkor kezdte az iskolát, és az első 1 hónapban úgy tűnt, hogy menni is fog neki. A kapott házi feladatokat hamar, ügyesen és lelkesen megoldotta. Miután az apukája elment, egyre figyelmetlenebb lett, az iskola egyre kevésbbé érdekelte. Nem sírt soha, de szomorú volt, nagy lett a szája és az iskolai teljesítménye is jócskán leromlott. Éreztem, hogy ezt a problémát nem tudom egyedül megoldani és egy gyerekpszichológus segítségét kértem. Miután elbeszélgetett először velem, majd a Nikivel felállította a diagnózist, amin igencsak megrökönyödtem. Azt mondta, hogy ugyan a leányzón a külvilág felé semmi sem látszik, de legbelül a kis lelke teljesen összetört. Tisztában van vele, hogy én bármikor meghalhatok, az apja elköltözött és nem érzi, hogy egy biztos pont lenne az életében, leszámítva a nagymamáját.

 

Most mennem kell, majd még folytatom hamarosan. Bocs mindenkitől! 

Kedves Olvasóim!

Jó pár nappal ezelőtt jártam itt utoljára, lehet, hogy mégsem vagyok olyan grafomán, mint hittem...:)

Folytatva az előzőeket, miután vége lett a kezeléseknek és szépen lassan kezdtem rendbe jönni, úgy éreztem, kicsattanok az egészségtől. Soha olyan jól nem éreztem magam a bőrömben, mint akkoriban. Úgy döntöttem, ideje számot vetni eddigi életemmel, és változtatni rajta. Elhatároztam, hogy otthagyom a munkahelyem és váltok és az addigra romokban heverő házasságom is felszámolom. Sokakban felmerülhet most az a kérdés, hogy miért vágtam bele a kést abba az emberbe, aki a betegségem ideje alatt mellettem állt. A válaszom erre akkor is és most is az, hogy ez a támogatás csak a külvilágnak szólt. Nem mondom, hogy nem volt őszinte, de... nem is tudom leírni. Súlyos szexuális oka is volt ennek a döntésnek. A mi házasságunknak ez mindig kényes része volt, valahogy úgy igazából sosem működött, a legelején sem. A férjem ugyan a mai napig cáfolja, sőt felháborodik, de a mellamputáció után soha nem tudott már ÚGY nézni rám. Én inkább undort láttam a szemében, mint kívánatot, és ennek nem csak szóval, de tettekkel is hangot adott. Ha véletlenül közeledtem felé, trágár szavak kíséretében szó szerint ellökött magától. Miután jobban lettem, annyira kívántam volna egy férfi ölelését, testét és szeretetét, de ezt nem kaptam meg. Sőt!!!

Szó szót követett és tavaly valamikor nyár vége felé feldobtam a labdát egy veszekedés közben, hogy vegye a sátorfáját és legyen szíves, kötözzön el. Ekkor a fejéhez kapott, és a kimondott szavaim hallatán én is. Mindketten komolyan megijedtünk és leültünk megbeszélni a dolgainkat. Ő is és én is elmondtam a sérelmeimet, és én úgy érzem, hogy meg is próbáltam változtatni a hibáimon. (Mert hát bármennyire is szeretném, én sem vagyok tökéletes) Ez sem vezetett eredményre, és a legközelebbi összezördülésünkkor már ő mondta, hogy elköltözik. Akkor kezdtem el komolyan gondolkodni, hogy én valóban ezt szeretném? Sok érv volt mellette és ellene is és persze ott volt a lányunk, aki akkor kezdte az iskolát és 7 éves volt. A férjem bőszen albérletet kezdett el keresni és kb. 1 hónap múlva, a Niki születésnapja előtt egy héttel, az iskolakezdés után 1,5 hónappal elköltözött. Szépen becsomagoltam neki, kimostam, kivasaltam rá, felszereltem, hogy a lakásban semmiben sem legyen hiánya, és útjára bocsátottam. Büszke vagyok rá, hogy mindez egy hangos szó nélkül, békében és egyetértésben történt.

Mivel akkoriban már nem dolgoztam, betegállományban voltam, a napjaim nagyon sivárrá váltak. Csak ültem a konyhában, és azon gondolkodtam hogyan tovább.

Aztán jött a világmegváltó ötlet, az internet! Bevallom férfira volt szükségem, de nagyon gyorsan, akkoriban már kb. 1,5 éve nem volt szexuális kapcsolatom egy hímneművel sem, így hát már épp itt volt az ideje... Mindegy, hogy ki, hogy néz ki, egy kicsit fogjon meg benne valami, és már mehetünk is. Igen ám, de itt jött a nagy gond... Le kell venni a melltartót és ami alatta fogja fogadni, nem éppen dekoratív látvány!!!

Drága Olvasóim!

Hogy azokban a napokban a leírtakon kívül mi zajlott bennem, röviden csak annyit írnék, hogy nem egyszer és nem kétszer végignéztem álmomban a halálom, amikor pedig épp ébren voltam azon gondolkodtam, hogy az anyukám és a férjem kiválóan meglesznek nélkülem is, de mi lesz a lányommal? És mi lesz ha hazamegyek? Hogyan tovább?

Aztán egy hét után eljött a hazatérés ideje is, ami egyrészről kellemes volt, de ugyanakkor további kérdésekkel és kétségekkel teli. Mit fogok otthon csinálni? Mit mondok a gyereknek? Aztán érdekes dolog történt. A családom addigra a lányomnak már ecsetelte, hogy nagyon beteg vagyok, és megműtötték a cicim, de többet nem mondtak neki. Soha nem fogom azt a pillanatot sem elfelejteni, amikor beléptem az ajtón, a Niki - ő a lányom - rám nézett, aztán a mellemre, félve puszikat adott és eltűnt a szemem elől. Bement anyu szobájába és megkérdezte:

- Anyának hova lett a cicije? Levágták?

Aztán az apjához ment ugyanezzel a kérdéssel. Persze ők elmondták az igazságot, hogy beteg volt, és le kellett vágni az orvosoknak. A kislány, hogy engem ne zaklasson fel, tőlem soha nem kérdezett semmit, ha valamit tudni szeretett volna, inkább az apjához, de leginkább a nagyijához ment. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó... Attól a perctől fogva, hogy kijöttem a kórházból, és úgymond megcsapott a halál szele, egyre fontosabbá váltak számomra a csajszival töltött idők és talán nekem fontosabb volt, mint neki, hogy minden este lefekvés előtt legalább egy pár percet "összebújjunk" és érezhessem a közelségét, a melegségét. Aztán egyik este mondtam neki, hogyha szeretne bármit kérdezni nyugodtan megkérdezheti tőlem, nem kell neki máshova fordulni, válaszolni fogok. És akkor jött a legmegdöbbentőbb mondat, amire sosem számítottam volna.

- "Tudom anyu, hogy rákos vagy, és most meg fogsz halni?"

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, csak annyit kérdeztem, hogy miből gondolja ezt. Azt mondta, hogy a tévében hallotta, hogy aki rákos, annak vágják le a mellét, és azok meghalnak. Mindezt 6 évesen.... Én elmondtam az igazságot neki, és onnantól fogva úgy éreztem, hogy teljes őszinteséggel tartozom neki, nem kertelhetek tovább. Elmagyaráztam, hogy valóban az a bajom, de eszem ágában sincs meghalni és majd az orvosok meggyógyítanak. Onnantól fogva úgy gondoltam, hogy nagylány már, ha mindenbe beavatom, azzal jót teszek. Ma már bánom, hogy így tettem, majd később kiderül számotokra is, hogy miért mondom ezt.

Egy pár nappal a hazatérésem és ezen események után, ahogy egy kicsit mobilisabbá váltam a műtét után, elkezdtem onkológust keresni. Szerencsém volt, mert az egészségügyben több magas pozicióban lévő ismerősünk is van, így nem okozott különösebb gondot megtalálni a legjobbakat és mint tudjuk a protekció SAJNOS elengedhetetlen ahhoz, hogy egy vizsgálatra/eredményre ne kelljen heteket várni. Azokat a kivizsgálásokat, amelyek a műtét előtt nem történtek meg akkoriban vártak rám, és akkoriban derült ki az is az egyik CT során, hogy nem úsztam meg a dolgot ennyivel. Áttétet találtak a májamon, ami ugye tovább súlyosbítja a helyzetet. Irány egy újabb sebész, de nem az, aki a mellműtétet csinálta, azért a máj dolog ennél sokkal bonyolultabb. Szerencse a szerencsételenségben, hogy csak egy daganatot találtak, viszont azt elég rossz helyen. A sebész, akinél jártunk a férjemmel állítólag az ország egyik legjobbja, aki mindennek ellenére elvállalta volna az operációt. És ezután következett az a pillanat, amit talán egy máig megmagyarázhatatlan csodának tartok.

Amikor kijöttünk a rendelőből eszméletlenül kiborultam. Meg ne kérdezzétek, hogy miért pont épp, pont akkor, de ott, a kórház udvarán olyan sírógörcsöt kaptam, mint még addig soha. Se előtte, sem utána én emberbe úgy nem csimpaszkodtam, mint akkor a férjembe, és csak sírtam, sírtam alig tudtam abbahagyni. Az arra járók el sem tudták szerintem képzelni, hogy mi lehet ennek a nőnek a baja. Nem tudom, hogy ez meddig ment így, de szerintem elég sokáig, míg megnyugodtam egy kicsit. Aztán szépen lassan elindultunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk hazafelé. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem és egyszercsak egy olyan melegség futott rajtam végig, amit még soha addig nem éreztem. Itt kell megjegyeznem, hogy nem vagyok vallásos, nem hiszek Istenben, sem semmilyen földönt túli erőben, de mégis akkor olyan érzésem támadt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan dolog belém költözik, kellemesen végigsímogat, és azt mondja, "Nyugodj meg, nem lesz semmi baj". Ez olyan jó érzés volt, de elmúlt egy pillanat alatt. Ez volt az a perc, amikor rádöbbentem arra, hogy miért fordultak meg a halálról mindenféle hülye gondolatok a fejemben, teljesen fölösleges volt az összes könny és aggodalom. Minden rendben lesz. Valahogy egy pillanat alatt minden olyan egyszerű és megoldható lett, én pedig ennek a tudatától olyan erőssé váltam, amire szintén nem találom a magyarázatot. (Még most is ráz a hideg, ha csak rá gondolok) Soha többet nem sírtam azóta sem, pedig lett volna/lenne rá okom.

A továbbiakat egy kicsit nagyvonalúan fogom leírni, mert abban semmi "érdekes" nincs. Aki volt hasonló helyzetben és átélte a kemoterápia "gyönyöreit" az tudja mivel jár, aki pedig nem, annak hiába is írnám le, nem fogja megérteni soha. Ne is értse meg... Egy dolog van, ami ebben fontos a számomra és mesélni szeretnék róla. Az pedig az a bizonyos hajhullás. Ezennel kérek mindenkit, aki olvassa az írásaim, hogy ne sajnáljátok sorstársaimat, ne vígasztaljátok azzal, hogy "úgyis kinő...". Ezt mi is tudjuk és alig várjuk, de higyjétek el, semmi borzasztóbb nincs annál, mint egy fürdésnél, zuhanyozásnál levágott mellel, a nőiesség egyik jelképétől megfosztva, kopaszon, szempilla és szemöldök nélkül tükörbe nézni. Aki egy kicsit is hiú, ez rettentően megviseli. Márpedig én az vagyok (erre is akkoriba jöttem rá, mint sok minden másra.)

2 hónapot voltam összesen betegállományban, azután a főnökeim és a családom unszolására visszamentem dolgozni. Hálával tartozom majd minden kollégámnak, a főnökeimnek és szinte mindenkinek, akivel azokban az időkben kapcsolatba kerültem. Azon kevés ember közé tartozom, akiktől nem elfordultak a gondok, bajok láttán, hanem őszintén és segíteni akarással kezet nyújtottak. Nem tartom valószínűnek, hogy közülük bárki is látogatja ezt az oldalt, de ez megint egy olyan dolog, amit le kellett írnom. A munkahelyemen olyan toleránsak voltak, amiről álmodni sem mertem volna, akkor jöttem mentem, amikor akartam, ha túl fáradtnak éreztem magam hazamentem és nem vágta senki a szemembe. Egy-két ember persze volt, akinek ez csípte a szemét, jóindulatú kollégák azért mindehol vannak, de ezeken akkor is és azóta is átnézek mint a levegőn. A rosszmájú megjegyzések akkor sem érdekeltek és ma sem, valaki csak a felét csinálja végig annak, amit én az eddig megélt 32 év alatt és utána mondjon bármit is.

A kapott kezelések hatásosnak bizonyultak olyannira, hogy a második kemoterápiás kezelés utáni vizsgálaton a májamon lévő daganatot csodák csodájára nem találták, eltűnt, így akkor nem kellett műtétre sort keríteni. Bármilyen nevetségesen is hangzik minden külsérelmi nyom és fájdalom ellenére kiválóan éreztem magam a bőrömben. A férjem 100%-ban mellettem állt, a családom, barátaim, kollégáim mind szerettek, az egészségem javulóban. Kell ennél több? De volt valami, amit akkoriban nem vettem észre és csak utána jöttem rá. Igaz, hogy a férjem mellettem áll, és támogat, de a házasságunk egyre inkább romokban hever.....

Drága Olvasóim!

Sokat gondolkoztam azon, hogyha így folytatom a blogírást, sosem fogok elérni a jelenlegi történések sorához. Úgy döntöttem, hogy a megkezdett történetem után most az időben egy nagyon-nagyot fogok ugrani, mintegy 15 évet, mintha csak egy hétmérföldes csizmám lenne. Persze vissza fogok térni a távoli múltamhoz is még, de nem kronológiai sorrendben folytatom az írásaim.

Szóval ugrunk egy nagyot, és 2005 novemberét írjuk most, annak is az első napjait. Már nem tudom, hogy hogyan történt pontosan, talán egy fürdésnél, de két csomót vettem észre a bal mellemben. Tudtam, mert hallottam róla, hogy ez rák is lehet, de kinek fordul meg 30 évesen a fejében, hogy ilyen jellegű baja van. Ettől függetlenül rendes nő módjára egy pár nap múlva kikötöttem az egyik budapesti onkológiai szakrendelőben azzal, hogy kérem, vizsgáljanak meg. A doktornőt sokan dícsérték nekem, ezért aztán teljes bizalommal fordultam hozzá. Megtapogatott és megkérdezte?

- Hány éves maga?

- 30. - válaszoltam

- Akkor biztos csak ciszta, de adok egy beutalót mintavételre, ott majd megmondják, hogy a daganatai milyenek. Ha megvan az eredmény keressen fel egy sebészt, és beszéljék meg a további teendőket.

Én elmentem a mintavételre. Már amikor odaértem, és beleszúrták a tűt a mellembe, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, és nem jó helyre szúrtak, de amikor ezt szóvá mertem tenni, a nem sok kedvességgel megáldott assziszensnő közölte velem, hogy a doktornőnek nagyon jó keze van, és nyugodjak meg, mert biztos jól vette a mintát. Ma már tudom, hogy ezt jobb helyeken ultrahanggal nézik is közben, de ott ezt nem tették. Természetesen a rövid időn belül elkészült eredmény negatív volt, és én még azt a kis aggodalmat, ami akkor bennem volt, elhesegettem. Elmentem jó kislány lévén a sebészhez. Róla annyit kell tudni, hogy nem most először kerültem vele kapcsolatba, kisebb ambuláns műtétek során már volt egymáshoz szerencsénk. Tapogatott, vizsgálgatott, aggodalmasan nézett engem is, és a leletem is, majd így szólt:

- Szép dolog ez a negatív eredmény, de én ezt nem hiszem el. Tegye meg, hogy bejön a kórházba, elaltatjuk, csinálunk egy érfestéses vizsgálatot, felnyitom, megnézem, és majd meglátjuk a továbbiakat.

Mindjárt beutalót adott, időpontot egyeztetett. Ekkor kezdett a dolog felettébb gyanússá válni. Ekkor jöttem rá, hogy itt komolyabb baj van. November 25-ét írtunk, másnap volt a 30. születésnapom. Egy örök ajándékot kaptam akkor, amit míg élek, sosem fogok elfelejteni. December 5-re voltam berendelve a kórházba. Akkor le sem esett, hogy ez ugye Miklós napja, nekem pedig van egy 6 éves lányom, akihez a Télapónak este jönni kell. Ezért aztán abban az évben a Mikulásnak nagyon sok dolga volt, és hogy időben odaérjen minden gyerekhez, hozzánk már 4-én jött. A műtétemre 6-án került sor, aláíratták velem az ilyenkor szokásos papírokat, többek között azt is, hogy abban az esetben, ha a daganat rosszindulatú és 3-cm-nél nagyobb, leveszik a mellem. Nem sok választásom volt, reményem annál több, és aláírtam a papírt. (Hozzá kell tennem, nem bántam meg.)

Amikor felébredtem tudtam, hogy baj van. A fejem fölött ott állt anyukám és a férjem, én pedig csak annyit kérdeztem:

- Ugye levették?

Nem mondott egyikük sem semmit, odanyúltam a mellemhez, és éreztem, hogy nincs ott. Ekkor megkérdeztem a férjem:

- Ugye nem hagysz el?

Azt válaszolta, hogy hülye vagyok, ne kérdezzek ilyet, persze, hogy nem. Azóta azonban a dolgok másképp alakultak...

Az altatótól bódultan visszaaludtam, mit sem sejtve, hogy a továbbiakban még mi vár rám és az elkövetkező években milyen gyökeres fordulatot fog venni az életem.

Szépen lassan, amíg bennt voltam a kórházban, megtudtam, hogy a műtétem 2 óra helyett 4 órát tartott, és közben komplikáció is adódott. A vérnyomásom oly mértékben megemelkedett, ami komoly aggodalomra adott okot. Két csomó valóban volt a mellemben, az egyik addigra 6 cm-es, a másik 2,5 cm-es volt. Mindkettő rosszindulatú és 8 nyirokcsomót is el kellett távolítani a hónom aljából. Mint később kiderült mindegyik rákos volt. A kórházban amíg bennt voltam, egy hétig, szinte megállás nélkül sírtam. Minden egyes vizitnél megkérdezték, hogy "Hogy van?" Mire én: "Látszik, nem?" A válasz elkeserítő volt. "FIZIKAILAG KÉRDEZTEM!" Az egy hetes ottlétem alatt soha senki meg nem kérdezte, hogy a lelkem hogy van, hogy mit érzek. Senkinek eszébe sem jutott, hogy csak a kezem megsimogassa, vagy csak annyit mondjon, hogy nyugodjon meg... A sors fintora, hogy a kórház sebészeti részlege fölött 2-3 emelettel följebb egy olyan onkopszichoterapeuta rendel, akinek csak hálás lehetek és sokat köszönhetek. (Persze ezt is csak később tudtam meg.) Ami megdöbbentő volt a számomra, hogy vártam, hogy majd egyszer jön valaki, aki elmondja, hogy most mi is van velem, elvégre 30 éves vagyok, egy kicsit megnyugtat, egy kicsit felvilágosít, de nem jött senki. Ott álltam, és csak annyit tudtam a rákról, hogy aki "elkapja" meghal. Így aztán én is arra készültem magamban.

 

Drága Olvasóim!

Az első kommentre vártam, kíváncsi voltam, hogy rajtam kívül valaki olvassa-e még az irományom, vagy feleslegesen koptatom az újjaim. Köszönöm vizibicikli.

Szóval ezután nem sok minden történt, mint írtam már felszabadultam. Anyu valahol sejtette, hogy mi zajlik bennem, ezért egy kicsit szabadjára engedett. Innentől fogva jöhettek hozzánk a barátnők és mivel akkoriban 14 éves voltam, kezdtem felfedezni, hogy fiúk is vannak a világon és nem csak arra jók, hogy "üssük" őket. Félreértés ne essék, azért az első szexuális kapcsolatom nem ebben az időben történt, de a randik, az első csók és a barátok akkoriban mindennél többet jelentettek. Meg is lett az eredménye, mert a 8. félévi bizonyítványom siralmas lett. Ott álltam a továbbtanulás küszöbén, és egy középiskola sem akart velem szóba állni, még felvételizni sem akartak behívni. Ahova véletlenül behívtak, ott a mellettem ülőnek segítettem, őt felvették, engem nem. Lett volna ismerős, aki el tudta volna intézni, hogy bekerüljek, de anyu nem akart protekciót kérni. Nem a büszkesége volt, ami visszatartotta, hanem az, hogy megkapjam az első úgymond igazi pofonom az élettől és tanuljak a következményekből. Én is egyre inkább éreztem, hogy ég a lábam alatt a talaj, és gőzerővel tanulni kezdtem, a 8. évvégi bizonyítványom majdnem kitűnő lett, de akkor már hiába... A középiskola elúszott, nekem pedig egy gyors- és gépíró szakiskola maradt. Oda viszont minden további nélkül felvettek. Az első tanítási napon rájöttem, hogy miért...

Az iskola kapujában elkapott egy lány, aki már akkor nagyon szimpatikus volt. Megbeszéltük, hogy mindketten ide fogunk járni, és a véletlen úgy hozta, hogy osztálytársak lettünk. Ő lett az, akinek köszönhetem, hogy azt az egy évet, amit ott töltöttem, valahogy átvészeltem. Mostanában sokat kerestem, de nem tudok a nyomára bukkanni. Azóta már biztos férje, családja van neki is. Kíváncsi lennék, hogyan alakult az élete. Szóval: Kis félénk lányként beléptem az osztályterembe, és az első utamba eső padba beültünk figyeltem, és hüledeztem. Azok között, akik szépen lassan szálingóztak be a terembe, egy sem volt, aki valamiért tetszett volna. Hát még amikor elkezdtek beszélgetni... Az egyik elmesélte, hogy előző este milyen ragasztót szívott, a másik pedig azzal dicsekedett, hogy mit csináltak a barátjával. Én pedig csak ültem ott, hallgattam, elképedtem és sírtam magamban, hogy hova kerültem. El sem tudom mondani, hogy mennyire kilógtam a sorból. Elhatároztam, hogy innen mielőbb le kell lépnem. Szerencsére a jó tanulóknak ez könnyen ment, és kaptam egy olyan lehetőséget, hogy abban az esetben, ha első év végére kitűnő lesz a bizonyítványom, átmehetek ugyanabban az iskolában, de szakközepes osztályba, és kezdhetem az középiskolát újra. Gondolom mondanom sem kell, hogy éltem a lehetőséggel és a rákövetkező évet már másik osztályban kezdtem.

Ez volt az az időszak is, amikor kialakult az első komoly párkapcsolatom. A megismerkedésünk érdekes volt, a Margitszigeten történt a buszmegállóban. Még mondja nekem valaki, hogy nem lehet bárhol ismerkedni.:) A fiú (nevezzük nevén: Laci) leszólított, én pedig mivel elég morcos hangulatban voltam, elég bunkó módon válaszoltam neki. Ettől függetlenül ő nem szaladt el, és míg kb. 5 percet vártunk a buszra és elmentünk vele talán 2 megállót, máris megbeszéltük a másnapi randit. Másnap találkoztunk, aztán megint, és megint. Ez így ment 1,5 évig...

Most egy kis szünet, de még folytatom...

Drága Olvasóim!

Sosem voltam egy nagy naplóíró, de úgy érzem, hogy most jött el az ideje, hogy belekezdjek. Hogy miért érzem ezt? Rákos vagyok! Nem mintha a halálomra készülnék, mert eszem ágában sincs még itthagyni a földi lét örömeit, de ki tudja. Lehet, hogy egyszer majd ez a pár sor a lányom, a családom kezébe kerül, és akkor talán megértik, hogy a múltban, a jelenben, és a jövőben mi zajlik/zajlott bennem. Ha ettől függetlenül más is olvasni fogja, előre kérem, hogy a jótanácsokat, okosságokat még jószándékkal se osszátok meg velem, higyjétek el, abból kapok bőven, de az írásaimmal kapcsolatos építő jellegű visszajelzéseket örömmel veszem.

Amit elöljáróban tudni érdemes rólam, hogy 32 éves NŐ vagyok. Hogy ezt miért írtam csupa nagybetűvel? Nem volt ez mindig így. Az életemben voltak férfiak, nem egy, és nem kettő, de azért még a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi. Mégis most, amikor életem talán eddigi legnehezebb időszaka elé nézek - és higyjétek el, volt már pár nehéz - most jöttem rá, hogy milyen is egy igazi Férfi oldalán szerelemben, boldogságban kiteljesedni. Igaz, hogy ez a boldogság csak a lopott órák varázsát rejti magában, és talán csak illúzió az egész, de a szerelem terén még sosem éreztem ilyet. 32 évnek és egy rossz házasságnak kellett eltelni ahhoz, hogy megéljem a testi és lelki örömök legmagasabb fokát, és mindezt egy olyan férfi oldalán, akinek családja, gyermekei vannak. Lehet ezért elítélni engem, megvetni, de már ez nem érdekel. A lelkiismeretemmel el tudok számolni, a tükörbe be tudok nézni. MÁR... Persze ez sem volt mindig így, el kellett telni bizonyos időnek, hogy ezt ebben a formában ki tudjam jelenteni.

Annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindent tudnék írni és szeretnék is, de nem is tudom, hol kezdjek neki. Azt hiszem először a családomról írnék, aztán talán szépen lassan jön a többi is....

A gyerekkorom tulajdonképpen említésre sem volt méltó. Egy budapesi majdnem panellakás lakójaként telt. Az általános iskolát szerettem, azon szerencsések közé tartozom, akinek még ha felületes kapcsolatai is, de megmaradtak ebből az időszakból. Az anyukámat nagyon szeretem, a lányom után talán ő a legfontosabb az életemben. A kapcsolatunk nem anya-lánya, inkább barátnői viszony. Ez talán annak köszönhető, hogy apukám 13 éves koromban meghalt, alkoholista volt. Ékes példáját mutatta annak, bár ő azért még a normálisabbjából való volt, hogy hogyan kell a körülötte/vele élő emberek életét megkeseríteni. Eleinte viszonylag egyhangúan teltek a napjaink, én iskolában, anyu, apu dolgozik. Anyu hazajön, mosás, főzés, miegymás, apu hazajön, hulla részeg, anyu beparancsolja az ágyba... Nagy általánosságban véve így teltek a napjaink. Hogy közben bennem mi zajlott le, soha senki nem tudta. Szégyelltem a családomat, szégyelltem, hogy mi miért nem tudunk úgy élni, mint más normális családban. Én miért nem vihetem fel a lakásba a barátaimat, miért nem tudunk mi elmenni úgy egy társaságba, hogy az ne rettegéssel teljen, hogy "mi lesz, ha az apu megint leissza magát?" És ezek a rettegéseink notóriusan, szinte már kiszámíthatóan valósággá váltak. Az anyukám többször is próbálkozott a monoton mindennapokból kitörni, de amikor már nem voltunk sehol szívesen látott vendégek - vagy csak mi éreztük úgy, már nem tudom - akkor ezek a kísérletek abbamaradtak. Rengeteg példát tudnék felsorolni, de azért ennyire bő lére nem ereszteném... Apukám több ízben is megpróbált leszokni az italról, elvonokúrákon volt, persze mindegyik kudarcba fulladt. Aztán 1988-ban meghalt az apai nagymamám. Ekkor szabadult el a pokol, apukám úgy döntött, hogy egy éven belül utána megy. Hiába kérleltük, könyörögtünk, hogy ne csinálja, mégis úgy döntött, hogy halálra issza magát. Persze ezt anyukám és az én assziszálásával. Amikor az ezzel járó tünetei elhatalmasodtak, és már annyit ivott, hogy kijózanodni sem tudott, egyre agresszívabbá is vált. Több esetre emlékszem, amikor anyu nem volt otthon és minden ok nélkül apu elkezdett verni, ütött, ahol csak ért, a hajamat tépte. Akkoriban még kerestem magamban a hibát, hogy vajon mi rosszat tettem, ma már tudom, hogy semmit. Egy februári napon éppen a mentőket vártuk, hogy ismét kórházba szállítják. Az egészségügy már akkor is olyan kiválóan működött, mint manapság, reggel 8-9 körül rendelte meg a háziorvos a mentőt, ami délután 5-ig még nem érkezett meg. Ekkor apukám rosszul lett, összeesett, eszméletlen módon besárgult. Az orvosok azt mondják "akkor robbant szét a mája" szó szerint. Félrebeszélt, olyan vad dolgokat mesélt, hogy el sem tudom mondani. Ezután már sosem tisztult ki az elméje, és rá kb. 3 hétre az egyik bp-i kórház elmeosztályán halt meg. Tudom, hogy csúnya dolog ilyet mondani, és talán ezért ver engem az Isten azóta is, de megkönnyebbülés volt ez az ittmaradtaknak. Felszabadultunk... Hát ennyit dióhéjban a gyerekkoromról, folyt. köv.