Annyiszor elhatároztam, hogy leülök és írok, de nem megy. Rengeteg mondanivalóm, érzésem lenne, amit szeretnék megosztani veletek, de nem tudom szavakba önteni. Írnék a karácsonyról, a magányos szilveszterről, a netes barátságokról, de nem tudom eldönteni mi az, ami érdekes lehet. Ha azt írnám le, ami bennem kavarog, joggal mondhatnátok, hogy tiszta depressziós vagyok, néha megfordul a fejemben, hogy lehet hogy így is van. Pedig olyan egyszerűen ki tudnék lábalni belőle... Komoly hangulatingadozásaim vannak. Hol jó kedvem van, és madarat lehetne velem fogatni, hol pedig olyan mély magány és elkeseredés lesz rajtam úrrá, amit magam sem értek. És persze az ember ilyenkor kit bánt meg a legkönnyebben? Természetesen azokat, akik közel állnak hozzá, akik valóban őszintén és fenntartások nélkül szeretik... Nem szándékosan teszem, és bánom utána az egészet, de bocsánatot kérni képtelen vagyok.

Azt hiszem hiányzik valami az életemből... Az, hogy nőként szeressenek és én viszont szerethessek valakit. Épp tegnap gondoltam bele, hogy tulajdonképpen 16 éves korom óta folyamatos párkapcsolatban vagyok. Persze, hogy hiányzik egy férfi, mégis a kapcsolatteremtésre képtelen vagyok. Hiányozik egy barát, aki közel van, akivel közös programokat lehetne csinálni, kikapcsolódni, önfeledten nagyokat nevetni. Felépítettem magamnak egy álomvilágot, és keresem hozzá az embereket... De nagyon nehéz. Lehet, hogy inkább először embereket kellett volna keresni, és hagyni a fenébe az álomvilágot... De az álmom rabul ejtett és nem tudok szabadulni belőle... Ott vagyok benne, látom magam boldogan érzem az álmomban előforduló érzéseket, de amikor felébredek csak a magányt találom és az elkeseredettséget. Ilyenkor azt kiáltalám legszívesebben, segítsetek emberek innen kiszabadulni, de egy hang sem jön ki a torkomon. És nem is lenne, aki segíthetne, hisz ezt is nekem kell megoldanom magamnak.