Drága Olvasóim!

Sosem voltam egy nagy naplóíró, de úgy érzem, hogy most jött el az ideje, hogy belekezdjek. Hogy miért érzem ezt? Rákos vagyok! Nem mintha a halálomra készülnék, mert eszem ágában sincs még itthagyni a földi lét örömeit, de ki tudja. Lehet, hogy egyszer majd ez a pár sor a lányom, a családom kezébe kerül, és akkor talán megértik, hogy a múltban, a jelenben, és a jövőben mi zajlik/zajlott bennem. Ha ettől függetlenül más is olvasni fogja, előre kérem, hogy a jótanácsokat, okosságokat még jószándékkal se osszátok meg velem, higyjétek el, abból kapok bőven, de az írásaimmal kapcsolatos építő jellegű visszajelzéseket örömmel veszem.

Amit elöljáróban tudni érdemes rólam, hogy 32 éves NŐ vagyok. Hogy ezt miért írtam csupa nagybetűvel? Nem volt ez mindig így. Az életemben voltak férfiak, nem egy, és nem kettő, de azért még a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi. Mégis most, amikor életem talán eddigi legnehezebb időszaka elé nézek - és higyjétek el, volt már pár nehéz - most jöttem rá, hogy milyen is egy igazi Férfi oldalán szerelemben, boldogságban kiteljesedni. Igaz, hogy ez a boldogság csak a lopott órák varázsát rejti magában, és talán csak illúzió az egész, de a szerelem terén még sosem éreztem ilyet. 32 évnek és egy rossz házasságnak kellett eltelni ahhoz, hogy megéljem a testi és lelki örömök legmagasabb fokát, és mindezt egy olyan férfi oldalán, akinek családja, gyermekei vannak. Lehet ezért elítélni engem, megvetni, de már ez nem érdekel. A lelkiismeretemmel el tudok számolni, a tükörbe be tudok nézni. MÁR... Persze ez sem volt mindig így, el kellett telni bizonyos időnek, hogy ezt ebben a formában ki tudjam jelenteni.

Annyi minden kavarog a fejemben, annyi mindent tudnék írni és szeretnék is, de nem is tudom, hol kezdjek neki. Azt hiszem először a családomról írnék, aztán talán szépen lassan jön a többi is....

A gyerekkorom tulajdonképpen említésre sem volt méltó. Egy budapesi majdnem panellakás lakójaként telt. Az általános iskolát szerettem, azon szerencsések közé tartozom, akinek még ha felületes kapcsolatai is, de megmaradtak ebből az időszakból. Az anyukámat nagyon szeretem, a lányom után talán ő a legfontosabb az életemben. A kapcsolatunk nem anya-lánya, inkább barátnői viszony. Ez talán annak köszönhető, hogy apukám 13 éves koromban meghalt, alkoholista volt. Ékes példáját mutatta annak, bár ő azért még a normálisabbjából való volt, hogy hogyan kell a körülötte/vele élő emberek életét megkeseríteni. Eleinte viszonylag egyhangúan teltek a napjaink, én iskolában, anyu, apu dolgozik. Anyu hazajön, mosás, főzés, miegymás, apu hazajön, hulla részeg, anyu beparancsolja az ágyba... Nagy általánosságban véve így teltek a napjaink. Hogy közben bennem mi zajlott le, soha senki nem tudta. Szégyelltem a családomat, szégyelltem, hogy mi miért nem tudunk úgy élni, mint más normális családban. Én miért nem vihetem fel a lakásba a barátaimat, miért nem tudunk mi elmenni úgy egy társaságba, hogy az ne rettegéssel teljen, hogy "mi lesz, ha az apu megint leissza magát?" És ezek a rettegéseink notóriusan, szinte már kiszámíthatóan valósággá váltak. Az anyukám többször is próbálkozott a monoton mindennapokból kitörni, de amikor már nem voltunk sehol szívesen látott vendégek - vagy csak mi éreztük úgy, már nem tudom - akkor ezek a kísérletek abbamaradtak. Rengeteg példát tudnék felsorolni, de azért ennyire bő lére nem ereszteném... Apukám több ízben is megpróbált leszokni az italról, elvonokúrákon volt, persze mindegyik kudarcba fulladt. Aztán 1988-ban meghalt az apai nagymamám. Ekkor szabadult el a pokol, apukám úgy döntött, hogy egy éven belül utána megy. Hiába kérleltük, könyörögtünk, hogy ne csinálja, mégis úgy döntött, hogy halálra issza magát. Persze ezt anyukám és az én assziszálásával. Amikor az ezzel járó tünetei elhatalmasodtak, és már annyit ivott, hogy kijózanodni sem tudott, egyre agresszívabbá is vált. Több esetre emlékszem, amikor anyu nem volt otthon és minden ok nélkül apu elkezdett verni, ütött, ahol csak ért, a hajamat tépte. Akkoriban még kerestem magamban a hibát, hogy vajon mi rosszat tettem, ma már tudom, hogy semmit. Egy februári napon éppen a mentőket vártuk, hogy ismét kórházba szállítják. Az egészségügy már akkor is olyan kiválóan működött, mint manapság, reggel 8-9 körül rendelte meg a háziorvos a mentőt, ami délután 5-ig még nem érkezett meg. Ekkor apukám rosszul lett, összeesett, eszméletlen módon besárgult. Az orvosok azt mondják "akkor robbant szét a mája" szó szerint. Félrebeszélt, olyan vad dolgokat mesélt, hogy el sem tudom mondani. Ezután már sosem tisztult ki az elméje, és rá kb. 3 hétre az egyik bp-i kórház elmeosztályán halt meg. Tudom, hogy csúnya dolog ilyet mondani, és talán ezért ver engem az Isten azóta is, de megkönnyebbülés volt ez az ittmaradtaknak. Felszabadultunk... Hát ennyit dióhéjban a gyerekkoromról, folyt. köv.