Kedves Olvasóim!

Lassan elérkezünk a mai naphoz... A január óta eltelt időszakról csak annyit, hogy a neten megismert férfival azóta is együtt vagyunk, és a vele eltöltött lopott órák minden percéért hálás vagyok a sorsnak. Tudom az első perctől fogva, hogy a kapcsolatunk sosem fog kiteljesedni, ő a családját nem fogja elhagyni, én pedig nem is kérném ezt tőle. Valahol megértem őt...

Kb. 2 héttel ezelőtt a férjemtől hivatalosan is elváltam. Azt hittem, hogy utána majd más lesz az életem, de semmi sem változott. Minden ugyanolyan, mint volt...

2007 februárjában elkezdtem a mellrekonstrukciót. Azt hittem, ha készen lesz, az egész eddigi rémálmot elfelejthetem, de sajnos nem így lett.

Az idei év nyarán anyukámról, akivel együtt lakok kiderült, hogy méhnyakrákja van. A nyár úgy telt el, hogy őt hordtam kezelésről kezelésre, orvostól orvosig. Szerencsére talán mára ő már jobban van annak ellenére, hogy a műtétre még csak most fog sor kerülni.

Kb. 3 hónappal ezelőtt éreztem először, hogy gyenge vagyok, fáradékony, és nem olyan, mint előtte. Fájt itt, nyilalt, szúrt ott, és a székletemmel is gondjaim voltak. A szexet sem kívánom már olyan intenzitással, mint előtte. Ezek egy rákos számára már intő jelek, de én gondolni sem mertem a legrosszabbra. Iszonyatos módon elkezdett fájni a derekam és orvoshoz mentem. Vizsgálat vizsgálatot követett és a napokban lettek meg a végleges eredményeim. A szervezetemben elszabadult a pokol. Áttét a kulcscsontban, a csigolyáimban a derekamnál, a medencecsontban, a térdeimben, két hónalji nyirokcsomóban és kb. 6 helyen a hasi nyirokcsomókban valamint a májon. A vastagbél még kétséges. Mindez egy fél év leforgása alatt.... Na erre kössetek csomót!!!

Most kétségbe vagyok esve. NEM AKAROK MEGHALNI, nekem még fel kell nevelnem a lányom. Csak 10-15 évet kérek a sorstól és akkor elégedett leszek. Azt hiszem életemben először talán depressziós is lettem, és úgy érzem, hogy minden kicsúszott a lábam alól és össze fogok omlani.

Remélem, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. Szerintem eddig mindent hősiesen viseltem, mindig egy kemény csajnak hittem magam, de most kikészültem. Tudjátok ha egyedül lennék, azt hiszem most azt mondanám, hogy hagyom az egészet a fenébe és jöjjön aminek jönnie kell, de jelen felállásban nem tehetem. És a legszebb az egészben, hogy a lányomnak nem merem megmondani. Az előzmények ismeretében szerintem Ti sem mernétek. De mit mondjak neki, ha újra szarul leszek és kihullik a hajam? Hogyan fogom titkolni?

A másik dolog! Azt hiszem magányos vagyok. Anyukámra nem támaszkodhatok, hisz ő is.... A lányomra sem. Férjem már nincs, életem nagy szerelmének pedig családja van. Ha rosszul leszek, vagy csak egy-két kedves szóra vagy simogatásra vágynék, nem lesz, aki megadja....

Szép kilátások a jövőre nézve!!! De nem adhatom fel!!!!