Most egy kicsit szeretnék mással foglalkozni nem a szerelemmel és a betegségemmel, hisz azért vannak más dolgok is az életemben. (Bármilyen hihetetlen az előzőekből ítélve...)

Amikor a férjemmel összeköltöztünk, volt egy ún. fizető parkolónk, amit üzemeltettünk. Ekkor jött az a hirtelen ötlet, hogy kéne oda egy kutya. Nem őrködni, csak azért, hogy legyen az ott dolgozónak egy kis társasága, és jelezzen ha jön valaki mondjuk a kerítésen át. Volt egy ismerősünk akkoriban, aki kutyakiképző volt, és ő tette bele a bogarat a fülünkbe, hogy ne kölyökkutyázzunk, mint más normális ember, hanem menjünk menhelyre és hozzunk onnan egy szerencsétlen sorsú ebet. Így tettünk. 1998. január 17-én a kutyakiképző ismerősünk motorra pattant, a férjem, anyukám és én pedig beültünk az autóba és irány az Illatos út.

Amit én akkor ott láttam, míg élek nem fogom elfelejteni olyan mély nyomot hagyott bennem. Az az ugatás, minden kutyának a szeme, hogy "engem vigyél, engem vigyél...", azok az állapotok... Volt egy-két ketrec aminél nem szégyellem, sírva fakadtam. Az alap elképzelés az volt, hogy kan németjuhász, ami max. 2 éves. Mire körbejártuk a telepet, volt is több jelölt. Aztán egyszercsak megláttunk egy kutyust. Ő volt az egyetlen, aki nem ugatott, nem "szólt" semmit, csak csendesen ült a kenelje sarkában, megalázkodóan, lehajtott fejjel. Ránk sem nézett. Szent meggyőződésem volt, hogy beteg, de megkérdeztük az ápolót, hogy vele mi van? A válasza megdöbbentett: "Semmi, teljesen egészséges, 4-5 év körüli szuka ónémetjuhász, de már nagyon régen itt van. 1-2 nap és leoltjuk, mert nem lehet tovább tartani." Amikor odamentünk a disznóóljához - mert nem tudok rá jobb szót - odajött, még akkor sem ugatott, két lábra állt, és kifelé pacsit adott. Ekkor kezdődött a szerelem... Kivezették a placcra és kiderült, hogy a lelkem tanítva van. Parancsszóra leült, feküdt, pacsit adott. Kollektíve úgy döntöttünk ő lesz az... Mivel a menhelyen Döni-nek hívták, így a neve maradt ez...

Akkoriban Budapesten egy kis egy szobás belvárosi lakásban éltünk. A kutya nagyon rossz állapotban került hozzánk, sovány volt, büdös - hisz egész nap a saját ürülékében feküdt - és iszonyú éhes. Nem mertünk neki hirtelen sok ennivalót adni, nehogy rosszul legyen. Miután Dönikétől bűzlött az egész lakás anyukámmal gondoltunk egy nagyot és merészet, bugyira vetkőztünk és a kutyát bevágtuk a kádba. Szegénykém nagyon rosszul viselte, de muszály volt. A mai eszemmel már nem biztos, hogy egy vadidegen kuttyal ezt meg merném tenni, de akkor ugye még "fiatalság boldondság". Szépen megfürdettük, megtöröltük és hagytuk, hogy körbejárja az egész 35 m2-t és ismerkedjen. Járkált a szobában, az előszobában, egyszercsak megjelent a pofájában a felbontott kutyakajás dobozzal, amiben a kanalat előzőleg benne felejtettük és majd kinyomta a szemét és tüntetőleg lerakta a két lábam közé. A tekintetében látszott ahogy kérdezi tőlem, hogy "Ugye nem gondoltad, hogy az a nyálnyi kaja, amivel az előbb kiszúrtátok a szemem, nekem elég volt?":) Ekkor feladtam az elveim és jól megetettem.

A tervek szerint összesen egy hétvégét töltött volna lakáson, utána ment volna a parkolóba, de az a két nap elég volt hozzá, hogy minden addigi elképzelésünk romba dőljön. Nagy megismerkedésünk másnapján Szentendrén a Dunaparton már póráz nélkül tudtuk őt sétáltatni és esze ágában sem volt 20m-nél messzebbre menni tőlünk. Mintha csak tudta volna, hogy palimadarakat fogott. Száz szónak is egy a vége, döntöttünk, a kutya nem megy sehova... Felhívtam a főnökasszonyom hogy mi a helyzet, gyerekünk lett, akit hozzá kell szoktatni az egyedülléthez a lakásban, így egy hétig nem megyek dolgozni. Szerencsére ő erre áldását adta nagy nevetések közepette. Ekkor még nem tudtuk milyen kálváriák elé nézünk, ugyanis a nagy szoktatás alatt derült ki, hogy a menhelyi bezártságtól klausztrofóbiás lett Dönike. Szintén a kutyakiképző tanácsára hallgatva óvodát kellett keresnünk neki. Szerencsére ott volt a parkoló, így reggelente munkába indulva vittük oda a kutyát, délután pedig mentünk érte az oviba. Így ment ez minden nap... Édes pofám délutánonként már a kapuban ülve várta a kocsit, tudta, hogy megyünk érte. Szintén nagy megismerkedésünk hatására tettük, hogy a Bp-i lakásainkat eladtuk és vettünk egy kertes házat. Hisz a kutyának nem jó egy kis belvárosi lyukban... :)

Hogy ezt miért is meséltem el? Dönike azóta is velem volt, hátralévő éveit velünk élte le, míg december 29-én 14-15 éves korában jobblétre szenderült. A majd 10 év alatt amit velünk töltött rengeteg jó és rossz élményt szerzett nekünk. Halálával most pedig egy újabb történet fog indulni itt a blogon belül, úgyhogy folyt. köv.