Drága Olvasóim!

Nem akartam még ma sem írni, csak beugrottam megnézni a statisztikát, mégis hányan olvasnak. Megdöbbenve tapasztaltam, nemhogy fogyóban lenne a számuk, egyre többen vannak, így kötelességemnek érzem, hogy írjak.

Már nem is tudom, hogy hol is hagytam legutóbb abba. Sok változás történt és történik folyamatosan az életemben. Az elmúlt egy hónapban volt egy új párkapcsolatom. Azért is nem szerettem volna írni, mert tudom, hogy ő is olvassa a blogom és nem szerettem volna, ha esetleg innen értesül olyan dolgokról, amik folyamatosan motoszkálnak a fejemben. Most sem szeretném különösebben ezt a dolgot bőlére ereszteni, róla csak annyit írnék, hogy jóval fiatalabb volt nálam, 9 évvel. Minden elismerésem és tiszteletem az Övé, azt hiszem soha többet olyan kedves, figyelmes és megértő Férfival - és ezt direkt írtam nagy betűvel - nem fogok találkozni, mint amilyen Ő volt. Biztos vagyok benne, hogy senki nem fog olyan hűséggel és odaadással szeretni mint Ő, mégis véget kellett vetnem a kapcsolatunknak. Sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban és azt hiszem nem várhatom el senkitől, hogy ezekben a nehéz időkben hozzám kösse az életét. Nem egyszerű ez nekem sem és a környezetemnek sem. Egyszerűen nem tudtam elszámolni a lelkiismeretemmel azért, hogy ebbe az egészbe Őt is belevontam. Nem lett volna szabad... Nem csak Őt, senkit... Túl kell esnem a kezeléseken, az ezekkel járó rosszulléteken és külsőségeken és addig nem szabad új párkapcsolatba kezdenem. Most lehet azt mondani, hogy talán ez meggondolatlanság a részemről, és miért tettem, hisz Ő mellettem állt volna, de a döntésemben hajthatatlan vagyok. Ne haragudj rám Szabi!

Tervbe volt véve, és sikeresen végrehajtottam a leszázalékolásommal járó procedúrát. A legmagasabb fokozatot kaptam meg, amit ilyen esetben megadnak, szavam sem lehet.

A lányomnak azt mondtam, hogy nyugodjon meg, anyának nincs semmi baja, de ahhoz, hogy ne is legyen, új kezelést kell kapnom. Szerencsére ebbe eléggé könnyen belenyugodott és tudomásulvette. Talán most nem is zavarja a dolog annyira, mint annak idején. És tudjátok mit? Azt hiszem nem hazudtam... Anyának tényleg nincs semmi baja... Legalábbis nem érzi. Azokon a napokon, amikor a kemoterápiától nem vagyok már rosszul nagyon jól érzem magam. Kicsattanok az egészségtől és a boldogságtól mindennek ellenére. A parókám is kezdem már megszokni, egy kicsit megigazíttattam és érdekes módon senkinek sem tűnik fel. Az üldözési mánia elmúlt olyannyira, hogy a férfiak megnéznek vele az utcán... És nem azért, hogy de szarul néz ki ez a nő!!! Épp ellenkezőleg! És meg kell hogy mondjam, ez piszok jól esik, jót tesz az önbecsülésemnek. De ha tudnák milyen látvány fogadná őket a ruha alatt... De ez csak egy cinikus megjegyzés volt, nem kell a részemről komolyan venni...

A lányom úgy néz ki, sikerül átvinni az új iskolába, bár még nem akarom elkiabálni. Holnap lesz döntés, drukkoljatok nekünk. Mindenesetre a tanítónéni szerint nagyon jó esélyekkel indulunk.

Itthon is gőzerőre hágott a karácsonyi készülődés. A ház hetek óta fényárban úszik, amikor épp jól voltunk az anyuval átrendeztük az egészet és olyan jól érzem magam a vackomban, mint az elmúlt 10 év alatt még soha. A szép új tűzhelyem is meghozták. Igaz, hogy a gáz sütő után nagyon nehezen szokom, de alakulgat a dolog. Csupa finomság készül rajta...

Hát kell ennél több boldogság? És csakhogy magatok is meg tudjátok ítélni, hát így néz ki egy kemoterápia alatt álló áttétes rákos...?