Egy rákos lány naplója

Drága Olvasóim!

Először is köszönöm a hozzászólásokat, el sem tudom mondani, milyen jól estek. Sajnos mostanában nehezen - és egyre nehezebben - visz rá a lélek, hogy leüljek írni. Rengeteg dolog kavarog ismét a fejemben...

A napokban ismét csak felfordult az életem, úgy látszik, ez mostanság már csak így lesz. Nem sokat írtam eddig a barátomról, talán épp azért, mert nagyon bonyolult volt a mi kapcsolatunk az első perctől fogva. Vagy legalábbis én láttam így mostanáig. Tulajdonképpen be kell látnom, mégha néha nem úgy tűnt, semmi másról nem szólt ez a dolog a részéről, mint a szexről. Azt hittem, hülye voltam, hogy szeret, és majd idővel talán mégiscsak lehet kettőnből egy pár, holott sosem bíztatott ezzel, de a női lélek már csak ilyen hülye reménykedő. Vak voltam, szeretetre, szerelemre és testiségre vágytam.

Azt hittem, hogy azzal, hogy elfogadja, hogy levették a mellem, elfogad engem is. Ő volt az egyetlen férfi, aki képes volt arra, hogy megfogja, megsimogassa és megcsókolja. Még én jöttem ilyenkor zavarba, ő pedig teljesen természetesnek tűnő módon bánt azzal, ami nincs. Vagyis nem volt, mert idén februárban - valahol miatta is - elkezdtem a rekonstrukciós műtétek sorozatát. Sajnos az előző bejegyzéseimből is kitűnik, hogy a befejezésre már nem kerülhetett sor. De ez most mindegy!

Gyönyörű perceink voltak és meg kell hogy mondjam, hogy olyan dolgokra tanított meg a szeretkezések során, amiről annak idején álmodni sem mertem volna. És be kell, hogy valljam, jó volt.... Piszok jó... Ha másért nem, azért ezért az egyért megérte, és ezt sosem fogom megbánni.

Úgy látszik nekem ettől elment az eszem, és ami másoknak nyilvánvaló volt az első perctől, afelett én szemet húnytam. Tudtam, hogy a következő időszakot nem fogjuk együtt átvészelni. Én a kemoterápiás kezelések alatt és ahogy megint ki fogok nézni, nem leszek képes egy szexre épülő kapcsolatot fenntartani, így többször felajánlottam neki, hogy járjunk külön utakon és jól gondolja végig a jövőnket, hisz neki családja van, nem fog tudni úgy mellettem állni, ahogy szeretném. Ekkor a válasz mindig az volt, hogy "ugyan már, rendbe fogsz jönni és hidd el, hogy jövő nyáron már ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk". Jó volt ezeket hallani, de valahogy hihetetlen is egyben, hisz én már tudom, mi nézett volna elénk, nekem egy ilyen szituációban milyen elvárásaim lennének, és ő ebből minek fog megfelelni. Becsületesebb és gerincesebb lett volna, és számomra is talán elfogadhatóbb, ha akkor azt mondja, hogy igazad van, és szépen csendben elválunk. Gyáva volt hozzá, hogy ezt felvállalja, mint oly sok minden mást az eddigi életében, ezért aztán inkább a létező legrosszabb módszert választotta.

A telefonok elmaradoztak, mondván, hogy otthon volt a családdal, holott tudom/érzem, hogy ez nem igaz. Anno mindig meg tudtuk oldani a találkozásainkat, mostanában - az elmúlt pár hétben - ezek is ritkultak, és higyjétek el, nem az én hibámból. Ha pedig véletlenül sikerült összehozni, már nem volt olyan, mint előtte, inkább nyűgnek éreztem magam, mint valakinek, akinek örülnek. Szó szót követett, és szakítottam vele.

Tudom, hogy jól tettem, de mégis fáj. Átverve, becsapva, megalázva érzem magam, és arra gondolok, hogy a még hátralévő éveimet társ nélkül kell majd leélnem, hisz kinek kellene egy "halálraítélt". Épeszű férfi nem állna ilyen nővel szóba, lehetnek annak akármilyen belső értékei...

Nem vagyok vallásos, mint már írtam, nem hiszek Istenben, de ha van, most mégis arra kérem, hogy küldjön nekem végre valakit, aki képes így elfogadni engem, és persze a lányom is. Nem érdekel, hogy néz ki, nem érdekel honnan jött, csak legalább akkora szíve legyen neki mint nekem, és akkor már baj nem lehet. Ja és még valami! Abba a hatalmas szívbe NŐKÉNT végre csak én kerüljek, egy szál magamban, nem sokadikként.

Tehát újra a neten lévő hivatásos társkeresők számát gyarapítom. Hogy milyen eredménnyel, azt majd úgyis megtudjátok, de mindennek ellenére én még reménykedem... Hátha mégis meglesz az, akit nekem rendeltek...