Egy rákos lány naplója

Drága Olvasóim!

Hogy azokban a napokban a leírtakon kívül mi zajlott bennem, röviden csak annyit írnék, hogy nem egyszer és nem kétszer végignéztem álmomban a halálom, amikor pedig épp ébren voltam azon gondolkodtam, hogy az anyukám és a férjem kiválóan meglesznek nélkülem is, de mi lesz a lányommal? És mi lesz ha hazamegyek? Hogyan tovább?

Aztán egy hét után eljött a hazatérés ideje is, ami egyrészről kellemes volt, de ugyanakkor további kérdésekkel és kétségekkel teli. Mit fogok otthon csinálni? Mit mondok a gyereknek? Aztán érdekes dolog történt. A családom addigra a lányomnak már ecsetelte, hogy nagyon beteg vagyok, és megműtötték a cicim, de többet nem mondtak neki. Soha nem fogom azt a pillanatot sem elfelejteni, amikor beléptem az ajtón, a Niki - ő a lányom - rám nézett, aztán a mellemre, félve puszikat adott és eltűnt a szemem elől. Bement anyu szobájába és megkérdezte:

- Anyának hova lett a cicije? Levágták?

Aztán az apjához ment ugyanezzel a kérdéssel. Persze ők elmondták az igazságot, hogy beteg volt, és le kellett vágni az orvosoknak. A kislány, hogy engem ne zaklasson fel, tőlem soha nem kérdezett semmit, ha valamit tudni szeretett volna, inkább az apjához, de leginkább a nagyijához ment. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó... Attól a perctől fogva, hogy kijöttem a kórházból, és úgymond megcsapott a halál szele, egyre fontosabbá váltak számomra a csajszival töltött idők és talán nekem fontosabb volt, mint neki, hogy minden este lefekvés előtt legalább egy pár percet "összebújjunk" és érezhessem a közelségét, a melegségét. Aztán egyik este mondtam neki, hogyha szeretne bármit kérdezni nyugodtan megkérdezheti tőlem, nem kell neki máshova fordulni, válaszolni fogok. És akkor jött a legmegdöbbentőbb mondat, amire sosem számítottam volna.

- "Tudom anyu, hogy rákos vagy, és most meg fogsz halni?"

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak, csak annyit kérdeztem, hogy miből gondolja ezt. Azt mondta, hogy a tévében hallotta, hogy aki rákos, annak vágják le a mellét, és azok meghalnak. Mindezt 6 évesen.... Én elmondtam az igazságot neki, és onnantól fogva úgy éreztem, hogy teljes őszinteséggel tartozom neki, nem kertelhetek tovább. Elmagyaráztam, hogy valóban az a bajom, de eszem ágában sincs meghalni és majd az orvosok meggyógyítanak. Onnantól fogva úgy gondoltam, hogy nagylány már, ha mindenbe beavatom, azzal jót teszek. Ma már bánom, hogy így tettem, majd később kiderül számotokra is, hogy miért mondom ezt.

Egy pár nappal a hazatérésem és ezen események után, ahogy egy kicsit mobilisabbá váltam a műtét után, elkezdtem onkológust keresni. Szerencsém volt, mert az egészségügyben több magas pozicióban lévő ismerősünk is van, így nem okozott különösebb gondot megtalálni a legjobbakat és mint tudjuk a protekció SAJNOS elengedhetetlen ahhoz, hogy egy vizsgálatra/eredményre ne kelljen heteket várni. Azokat a kivizsgálásokat, amelyek a műtét előtt nem történtek meg akkoriban vártak rám, és akkoriban derült ki az is az egyik CT során, hogy nem úsztam meg a dolgot ennyivel. Áttétet találtak a májamon, ami ugye tovább súlyosbítja a helyzetet. Irány egy újabb sebész, de nem az, aki a mellműtétet csinálta, azért a máj dolog ennél sokkal bonyolultabb. Szerencse a szerencsételenségben, hogy csak egy daganatot találtak, viszont azt elég rossz helyen. A sebész, akinél jártunk a férjemmel állítólag az ország egyik legjobbja, aki mindennek ellenére elvállalta volna az operációt. És ezután következett az a pillanat, amit talán egy máig megmagyarázhatatlan csodának tartok.

Amikor kijöttünk a rendelőből eszméletlenül kiborultam. Meg ne kérdezzétek, hogy miért pont épp, pont akkor, de ott, a kórház udvarán olyan sírógörcsöt kaptam, mint még addig soha. Se előtte, sem utána én emberbe úgy nem csimpaszkodtam, mint akkor a férjembe, és csak sírtam, sírtam alig tudtam abbahagyni. Az arra járók el sem tudták szerintem képzelni, hogy mi lehet ennek a nőnek a baja. Nem tudom, hogy ez meddig ment így, de szerintem elég sokáig, míg megnyugodtam egy kicsit. Aztán szépen lassan elindultunk a kocsihoz, beültünk és elindultunk hazafelé. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem és egyszercsak egy olyan melegség futott rajtam végig, amit még soha addig nem éreztem. Itt kell megjegyeznem, hogy nem vagyok vallásos, nem hiszek Istenben, sem semmilyen földönt túli erőben, de mégis akkor olyan érzésem támadt, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan dolog belém költözik, kellemesen végigsímogat, és azt mondja, "Nyugodj meg, nem lesz semmi baj". Ez olyan jó érzés volt, de elmúlt egy pillanat alatt. Ez volt az a perc, amikor rádöbbentem arra, hogy miért fordultak meg a halálról mindenféle hülye gondolatok a fejemben, teljesen fölösleges volt az összes könny és aggodalom. Minden rendben lesz. Valahogy egy pillanat alatt minden olyan egyszerű és megoldható lett, én pedig ennek a tudatától olyan erőssé váltam, amire szintén nem találom a magyarázatot. (Még most is ráz a hideg, ha csak rá gondolok) Soha többet nem sírtam azóta sem, pedig lett volna/lenne rá okom.

A továbbiakat egy kicsit nagyvonalúan fogom leírni, mert abban semmi "érdekes" nincs. Aki volt hasonló helyzetben és átélte a kemoterápia "gyönyöreit" az tudja mivel jár, aki pedig nem, annak hiába is írnám le, nem fogja megérteni soha. Ne is értse meg... Egy dolog van, ami ebben fontos a számomra és mesélni szeretnék róla. Az pedig az a bizonyos hajhullás. Ezennel kérek mindenkit, aki olvassa az írásaim, hogy ne sajnáljátok sorstársaimat, ne vígasztaljátok azzal, hogy "úgyis kinő...". Ezt mi is tudjuk és alig várjuk, de higyjétek el, semmi borzasztóbb nincs annál, mint egy fürdésnél, zuhanyozásnál levágott mellel, a nőiesség egyik jelképétől megfosztva, kopaszon, szempilla és szemöldök nélkül tükörbe nézni. Aki egy kicsit is hiú, ez rettentően megviseli. Márpedig én az vagyok (erre is akkoriba jöttem rá, mint sok minden másra.)

2 hónapot voltam összesen betegállományban, azután a főnökeim és a családom unszolására visszamentem dolgozni. Hálával tartozom majd minden kollégámnak, a főnökeimnek és szinte mindenkinek, akivel azokban az időkben kapcsolatba kerültem. Azon kevés ember közé tartozom, akiktől nem elfordultak a gondok, bajok láttán, hanem őszintén és segíteni akarással kezet nyújtottak. Nem tartom valószínűnek, hogy közülük bárki is látogatja ezt az oldalt, de ez megint egy olyan dolog, amit le kellett írnom. A munkahelyemen olyan toleránsak voltak, amiről álmodni sem mertem volna, akkor jöttem mentem, amikor akartam, ha túl fáradtnak éreztem magam hazamentem és nem vágta senki a szemembe. Egy-két ember persze volt, akinek ez csípte a szemét, jóindulatú kollégák azért mindehol vannak, de ezeken akkor is és azóta is átnézek mint a levegőn. A rosszmájú megjegyzések akkor sem érdekeltek és ma sem, valaki csak a felét csinálja végig annak, amit én az eddig megélt 32 év alatt és utána mondjon bármit is.

A kapott kezelések hatásosnak bizonyultak olyannira, hogy a második kemoterápiás kezelés utáni vizsgálaton a májamon lévő daganatot csodák csodájára nem találták, eltűnt, így akkor nem kellett műtétre sort keríteni. Bármilyen nevetségesen is hangzik minden külsérelmi nyom és fájdalom ellenére kiválóan éreztem magam a bőrömben. A férjem 100%-ban mellettem állt, a családom, barátaim, kollégáim mind szerettek, az egészségem javulóban. Kell ennél több? De volt valami, amit akkoriban nem vettem észre és csak utána jöttem rá. Igaz, hogy a férjem mellettem áll, és támogat, de a házasságunk egyre inkább romokban hever.....