Drága Olvasóim!

Sokat gondolkoztam azon, hogyha így folytatom a blogírást, sosem fogok elérni a jelenlegi történések sorához. Úgy döntöttem, hogy a megkezdett történetem után most az időben egy nagyon-nagyot fogok ugrani, mintegy 15 évet, mintha csak egy hétmérföldes csizmám lenne. Persze vissza fogok térni a távoli múltamhoz is még, de nem kronológiai sorrendben folytatom az írásaim.

Szóval ugrunk egy nagyot, és 2005 novemberét írjuk most, annak is az első napjait. Már nem tudom, hogy hogyan történt pontosan, talán egy fürdésnél, de két csomót vettem észre a bal mellemben. Tudtam, mert hallottam róla, hogy ez rák is lehet, de kinek fordul meg 30 évesen a fejében, hogy ilyen jellegű baja van. Ettől függetlenül rendes nő módjára egy pár nap múlva kikötöttem az egyik budapesti onkológiai szakrendelőben azzal, hogy kérem, vizsgáljanak meg. A doktornőt sokan dícsérték nekem, ezért aztán teljes bizalommal fordultam hozzá. Megtapogatott és megkérdezte?

- Hány éves maga?

- 30. - válaszoltam

- Akkor biztos csak ciszta, de adok egy beutalót mintavételre, ott majd megmondják, hogy a daganatai milyenek. Ha megvan az eredmény keressen fel egy sebészt, és beszéljék meg a további teendőket.

Én elmentem a mintavételre. Már amikor odaértem, és beleszúrták a tűt a mellembe, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, és nem jó helyre szúrtak, de amikor ezt szóvá mertem tenni, a nem sok kedvességgel megáldott assziszensnő közölte velem, hogy a doktornőnek nagyon jó keze van, és nyugodjak meg, mert biztos jól vette a mintát. Ma már tudom, hogy ezt jobb helyeken ultrahanggal nézik is közben, de ott ezt nem tették. Természetesen a rövid időn belül elkészült eredmény negatív volt, és én még azt a kis aggodalmat, ami akkor bennem volt, elhesegettem. Elmentem jó kislány lévén a sebészhez. Róla annyit kell tudni, hogy nem most először kerültem vele kapcsolatba, kisebb ambuláns műtétek során már volt egymáshoz szerencsénk. Tapogatott, vizsgálgatott, aggodalmasan nézett engem is, és a leletem is, majd így szólt:

- Szép dolog ez a negatív eredmény, de én ezt nem hiszem el. Tegye meg, hogy bejön a kórházba, elaltatjuk, csinálunk egy érfestéses vizsgálatot, felnyitom, megnézem, és majd meglátjuk a továbbiakat.

Mindjárt beutalót adott, időpontot egyeztetett. Ekkor kezdett a dolog felettébb gyanússá válni. Ekkor jöttem rá, hogy itt komolyabb baj van. November 25-ét írtunk, másnap volt a 30. születésnapom. Egy örök ajándékot kaptam akkor, amit míg élek, sosem fogok elfelejteni. December 5-re voltam berendelve a kórházba. Akkor le sem esett, hogy ez ugye Miklós napja, nekem pedig van egy 6 éves lányom, akihez a Télapónak este jönni kell. Ezért aztán abban az évben a Mikulásnak nagyon sok dolga volt, és hogy időben odaérjen minden gyerekhez, hozzánk már 4-én jött. A műtétemre 6-án került sor, aláíratták velem az ilyenkor szokásos papírokat, többek között azt is, hogy abban az esetben, ha a daganat rosszindulatú és 3-cm-nél nagyobb, leveszik a mellem. Nem sok választásom volt, reményem annál több, és aláírtam a papírt. (Hozzá kell tennem, nem bántam meg.)

Amikor felébredtem tudtam, hogy baj van. A fejem fölött ott állt anyukám és a férjem, én pedig csak annyit kérdeztem:

- Ugye levették?

Nem mondott egyikük sem semmit, odanyúltam a mellemhez, és éreztem, hogy nincs ott. Ekkor megkérdeztem a férjem:

- Ugye nem hagysz el?

Azt válaszolta, hogy hülye vagyok, ne kérdezzek ilyet, persze, hogy nem. Azóta azonban a dolgok másképp alakultak...

Az altatótól bódultan visszaaludtam, mit sem sejtve, hogy a továbbiakban még mi vár rám és az elkövetkező években milyen gyökeres fordulatot fog venni az életem.

Szépen lassan, amíg bennt voltam a kórházban, megtudtam, hogy a műtétem 2 óra helyett 4 órát tartott, és közben komplikáció is adódott. A vérnyomásom oly mértékben megemelkedett, ami komoly aggodalomra adott okot. Két csomó valóban volt a mellemben, az egyik addigra 6 cm-es, a másik 2,5 cm-es volt. Mindkettő rosszindulatú és 8 nyirokcsomót is el kellett távolítani a hónom aljából. Mint később kiderült mindegyik rákos volt. A kórházban amíg bennt voltam, egy hétig, szinte megállás nélkül sírtam. Minden egyes vizitnél megkérdezték, hogy "Hogy van?" Mire én: "Látszik, nem?" A válasz elkeserítő volt. "FIZIKAILAG KÉRDEZTEM!" Az egy hetes ottlétem alatt soha senki meg nem kérdezte, hogy a lelkem hogy van, hogy mit érzek. Senkinek eszébe sem jutott, hogy csak a kezem megsimogassa, vagy csak annyit mondjon, hogy nyugodjon meg... A sors fintora, hogy a kórház sebészeti részlege fölött 2-3 emelettel följebb egy olyan onkopszichoterapeuta rendel, akinek csak hálás lehetek és sokat köszönhetek. (Persze ezt is csak később tudtam meg.) Ami megdöbbentő volt a számomra, hogy vártam, hogy majd egyszer jön valaki, aki elmondja, hogy most mi is van velem, elvégre 30 éves vagyok, egy kicsit megnyugtat, egy kicsit felvilágosít, de nem jött senki. Ott álltam, és csak annyit tudtam a rákról, hogy aki "elkapja" meghal. Így aztán én is arra készültem magamban.