Vannak pillanatok, amiért érdemes élni. Ma volt egy pár ilyenben részem... A lányommal korcsolyázni voltunk. Amilyen nehezen indultam neki, olyan jól sikerült. Rettegtem tőle, hogy elesek a jégen, és eltöröm a csontjaimat, de nem mertem neki mondani. Felvettük a nyúlcipőt és mentünk... Egy olyan pályán voltunk, ahol eddig még soha. Kicsi és kevesen vannak rajta, de nagyon barátságos hely. Valahogy varázsa van.

Nagyon jól éreztük magunkat. A kezdeti félelmeim szép lassan elmúltak és a végére már úgy faroltam a jégen, mint megboldogult lánykoromban. Egy kicsit visszarepültem abba az időbe. Közben a jégről felkopott kásából golyókat gyúrtunk, dobáltuk egymást, fogócskáztunk és néha pedig nagyokat estünk, ahogy egymást meglöktük. Boldog voltam és felszabadult, régen éreztem már ilyen gátlástalanul jól magam. Szerintem másoknak is feltűnt, mert mintha sokan irígykedve néztek volna minket. Aztán megismerkedtünk egy apukával és a lányával. Érdekes volt, mindkét lány ugyanannyi idős volt, ugyanúgy hívták őket, még a vezetéknevük is azonos, és ugyanolyan lovas kesztyűjük volt. Utána már négyesben koriztunk és nagyokat nevettünk apukán, akinek életében volt először korcsolya a lábán. Telve élményekkel és fájó szívvel jöttünk haza és faltuk be a tegnapi rántott húst.

Megegyeztünk, hogy minden héten egyszer ezentúl korizni fogunk....